Amikor az anyósa felvetette, hogy a szabadon álló szobát oda kellene adni a nővérének a lakásfelújítás idejére, Gábor rögtön azzal állt elő, hogy a családtagoknak kötelességük kisegíteni egymást.
— Ez a lakás nem a tiéd, de nem is az enyém — emlékeztette Kinga. — Nem hívhatunk ide senkit, hogy itt lakjon.
— A szüleid úgysem használják azt a szobát.
— Attól még nem lesz édesanyád rendelkezésére bocsátható helyiség.
— Én csak segíteni akartam valakinek.
— Más tulajdonával.
Erzsébet végül elengedte az ötletet. Nem azért, mert belátta volna, hogy nincs igaza, hanem mert a nővére időközben talált magának más megoldást.
Néhány hónap múlva azonban az anyósa ismét elővette a megüresedett szoba ügyét.
Ezúttal úgy gondolta, Levente költözhetne be oda egy időre. Gábor öccse Nórával együtt albérletben lakott, és saját lakás vásárlását tervezte.
— Mi értelme idegennek fizetniük a bérleti díjat? — fejtegette Erzsébet. — Lakjanak nálatok pár hónapig, és amit megspórolnak, félretehetik a lakásra.
— Erről már beszéltünk — felelte Kinga. — Ilyesmiről kizárólag a szüleim dönthetnek.
— Meg sem tudnák.
Kinga letette a kezében tartott telefont.
— E mondat után nincs miről tovább beszélni.
Gábor ismét a számára legkényelmesebb álláspontra helyezkedett.
— Kinga, anya csak gondolkodik hangosan.
— Arról gondolkodik hangosan, hogyan ossza be olyan emberek lakását, akiket meg sem kérdezett.
— Még senki sem állított be bőröndökkel.
Most viszont beállítottak.
Erzsébet a konyhaasztalnál ült, és teljes természetességgel töltötte a fekete teát. Levente mellette foglalt helyet, Nóra pedig az ajtó közelében ácsorgott, láthatóan nem merte eldönteni, leülhet-e egyáltalán.
Gábor elővett egy csomag kekszet, és az asztal közepére tette.
— Próbáljuk meg veszekedés nélkül — mondta.
— Veszekedés egyelőre nincs — válaszolta Kinga. — Négy ember van itt, akik közül hárman úgy döntöttek, beköltöznek a szüleim lakásába a tulajdonosok engedélye nélkül.
— Én nem költözni jöttem — háborodott fel Erzsébet. — Csak segítettem a fiataloknak elhozni a holmijukat.
— És az első bőrönd kié? — kérdezte Kinga.
Az anyósa egy pillanatra elhallgatott.
— Van benne pár konyhai apróság meg ágynemű.
— Vagyis a saját dolgaiból is itt akart hagyni valamennyit.
— Hogy Nórának legyen mit használnia.
A lány elvörösödött, és erősebben markolta a táskája fülét.
— Nekünk mindenünk megvan, amire szükségünk lehet — szólalt meg halkan. — Erzsébet azt mondta, nagy a lakás, és a szoba úgyis üresen áll. Nem tudtuk, hogy maga ellenzi.
— Nem egyszerűen ellenzem. Nincs jogom megengedni, hogy itt lakjanak a tulajdonosok beleegyezése nélkül.
Levente összevonta a szemöldökét.
— Gábor, te azt mondtad, elintézed.
Kinga a férjére nézett.
— Tehát mégis megígérted nekik a szobát?
Gábor végighúzta a tenyerét az állán.
— Beszéltünk róla Leventével. Azt mondtam, szerintem nem lesz belőle gond.
— Mi alapján jutottál erre?
— Mert mi is itt lakunk már évek óta.
— Az, hogy a tulajdonosok engedélyével itt élünk, nem ugyanaz, mint hogy rendelkezhetünk az ingatlanukkal.
Erzsébet letette a kanalát a csésze mellé.
— László és Judit úgysem költöznek vissza. Minek álljon üresen az a szoba?
— Ezt ők döntik el.
— Te vagy a lányuk.
— Pontosan ezért nem fogok a hátuk mögött gazdálkodni a lakásukkal.
Erzsébet ingerülten dobolt az ujjaival az asztallapon.
— Akkor hívd fel őket, és kérdezd meg. Nem hiszem, hogy normális emberek utcára tennének egy fiatal párt.
Kinga nyugodtan a telefonjáért nyúlt.
— Jó ötlet.
Gábor azonnal megfeszült.
— Nem lenne jobb, ha előbb egymás között megbeszélnénk?
— Ti már megbeszéltétek nélkülem.
Kinga tárcsázta az apját. László szinte azonnal felvette.
— Apa, otthon vagytok anyával?
— Most értünk haza. Mi történt?
— Itt van nálunk Erzsébet, Levente és a barátnője. Bőröndökkel érkeztek. Gábor megengedte nekik, hogy néhány hónapig a lakásban lakjanak.
A vonal túlsó végén rövid csönd támadt.
— Mi ilyen engedélyt nem adtunk.
— Tudom.
— Most is ott vannak?
— Igen.
— Körülbelül fél óra múlva ott leszünk.
A beszélgetés valóban kevesebb mint egy percig tartott.
Kinga letette a telefont az asztalra.
— A szüleim mindjárt jönnek.
Erzsébet hátradőlt a széken.
— Remek. Végre felnőtt emberekkel is lehet beszélni.
— Anya, talán nem kellett volna mindenkit rögtön idehívni — jegyezte meg halkan Levente.
— Nincs hol laknod, te meg még mentegetőzöl is?
— Van hol laknunk — tiltakozott Nóra. — Albérletben élünk. Csak maga azt mondta, itt spórolhatnánk.
Erzsébet bosszús pillantást vetett rá.
— Akkor inkább maradj csöndben. Nélkülem még évekig gyűjtögetnétek.
Kinga ekkor látta először, hogy Levente arcán valódi elégedetlenség jelenik meg. Addig alig mert ellentmondani az anyjának.
— Ne beszélj így Nórával.
— Értetek igyekszem!
— Minket senki sem hívott ide. Te azt állítottad, minden el van rendezve.
— Gábor is megerősítette.
Minden tekintet megint a férfira szegeződött.
Gábor kihúzta magát.
— Nem véglegesen erősítettem meg.
Levente keserűen elmosolyodott.
— Azt mondtad: „Gyertek szombaton, Kinga morog majd egy kicsit, aztán megnyugszik.”
Kinga lassan a férje felé fordította a fejét. Az arca mozdulatlanná vált, csak az ujjai szorultak rá erősebben a telefonra.
— Tehát így képzelted el a beszélgetésünket?
— Szerencsétlenül fogalmaztam.
— Előre tudtad, hogy nem fogok beleegyezni. Ezért döntöttél úgy, hogy kész helyzet elé állítasz.
— Segíteni akartam az öcsémnek.
— Más lakásával.
Gábor kinyitotta a száját, de nem talált olyan magyarázatot, amely akár csak elfogadhatónak tűnhetett volna.
Erzsébet felállt.
— Elég volt a szavakon való lovaglásból. Inkább mutasd meg Nórának, hová pakolhatják a holmijukat. A szüleid megérkeznek, beszélünk velük, és minden elrendeződik.
— A bőröndök az előszobában maradnak — felelte Kinga.
— Útban vannak.
— Nem sokáig.
Erzsébet elindult mellette a szabad szoba felé. Kinga utána ment.
A helyiség a folyosó végén volt. Íróasztal állt benne, könyvszekrény, egy kanapé és egy keskeny komód. Kinga hetente több napot itt dolgozott, itt tartotta az iratait, és a háztartással kapcsolatos ügyeit is többnyire innen intézte.
Erzsébet kitárta az ajtót.
— Az asztalt átvisszük a hálóba. A komód kikerülhet a folyosóra. Levente és Nóra a szekrénybe pakolhatják a ruháikat, a könyveiteket pedig majd dobozokba kell tenni.
— Semmihez nem nyúlunk.
— Hogyan lakjanak itt a te papírjaid között?
— Sehogy. Nem fognak itt lakni.
— Direkt ismételgeted ugyanazt?
Kinga megállt az ajtóban.
— Azért ismétlem, mert maga kitartóan úgy tesz, mintha nem értené.
Erzsébet közelebb lépett.
— Gábor a férjed. Vagyis neki is joga van beleszólni.
— A közös életünk ügyeiben természetesen van szava. Abban viszont nincs joga dönteni, hogy a szüleim lakásában kinek ad szobát.
— Nehéz természeted van.
— Cserébe jó a memóriám. Pontosan emlékszem, kié ez az ingatlan.
Ekkor megszólalt a csengő.
Kinga elindult ajtót nyitni.
A lépcsőházban a szülei álltak. Judit egy kisebb táskát tartott a kezében, László pedig éppen a napszemüvegét vette le. Nem tűntek feldúltnak, de olyan gyorsan érkeztek, hogy az apja még a munkahelyi ingét sem cserélte le.
— Gyertek be — mondta Kinga.
László meglátta a bőröndöket, és röviden bólintott, mintha ezzel megkapta volna a bizonyítékot a lánya szavaira.
— Mindenki itt van?
— Igen.
— Akkor üljünk le a nappaliban.
Erzsébet magabiztos arckifejezéssel lépett ki a folyosóról.
— Nagyon jó, hogy ideértek. Teljesen feleslegesen fújták fel ezt az egészet.
Judit a bőröndökre pillantott.
— Hányan készülnek itt lakni?
— Csak Levente és Nóra — felelte Erzsébet. — Fiatalok, rendesek, egész nap dolgoznak. Észre sem vennétek őket.
— Mi eleve nem itt lakunk — jegyezte meg László.
— Annál inkább. A szoba kihasználatlan.
— Nem kihasználatlan — szólalt meg Kinga. — Én ott dolgozom.
— Egy íróasztalt máshová is át lehet tenni — legyintett Erzsébet. — Nem ez a lényeg.
Mindannyian átmentek a nappaliba. Levente és Nóra egymás mellé ültek a kanapéra. Gábor az ajtó közelében maradt. Kinga az ablaknál állt meg az anyja mellett.
Elsőként Erzsébet kért szót, mintha most végre elérkezettnek látná az időt arra, hogy az egész társaságnak előadja a saját igazát.