— Ezt a szobát még ma kiürítjük. Levente és Nóra oda beteszik a bőröndjeiket, a te íróasztalodat pedig egyelőre ki lehet vinni a folyosóra — közölte Erzsébet, miközben elsőként lépett be a lakásba, közvetlenül a fia előtt.
Utána egy fiatal férfi érkezett az előszobába, mindkét kezében egy-egy súlyos bőrönddel. Mögötte feltűnt egy lány is, vállán utazótáskával, kezében nagy csomaggal. Bűnbánó mosollyal pillantott Kingára, mintha maga is érezné, hogy valami nincs rendben, de jobbnak látná kivárni, amíg valaki magyarázatot ad.
Gábor becsukta a bejárati ajtót, aztán a feleségére nézett.
— Ne álljatok már az útban. Előbb vigyük be a holmikat — mondta.
Kinga azonban egy tapodtat sem mozdult.
Forró augusztusi délelőtt volt. Az ablakok tárva-nyitva álltak, odakintről autók zaja és az udvaron játszó gyerekek hangja szűrődött be. Néhány perccel korábban Kinga még csak be akarta fejezni a takarítást, aztán elindult volna bevásárolni. Most viszont idegen bőröndök álltak az előszoba közepén, az anyósa pedig máris arról rendelkezett, mi legyen azzal a szobával, amelyet Kinga dolgozószobaként használt.
— Valaki elmagyarázná végre, mi folyik itt? — kérdezte.
Erzsébet levette a szandálját, gondosan a fal mellé igazította, majd bement a konyhába.
— Semmi különös. Levente és Nóra nálatok laknak egy ideig. A fiatalokat támogatni kell.
Levente letette a bőröndöket a padlóra.
— Anya azt mondta, nektek nincs ellene kifogásotok.
Kinga a férjére emelte a tekintetét.
Gábor kissé széttárta a karját.
— Este akartam szólni róla.
— Tegnap este?
— Ma este.
— Miután ők már megérkeztek?
— Mit számít ez? Nem vadidegenek toppantak be egy éjszakára az utcáról. Ő a testvérem.
Erzsébet eközben kinyitotta az egyik konyhaszekrényt, és csészéket vett elő. Pontosan tudta, hol találja az edényeket, noha Kinga soha nem adott neki engedélyt arra, hogy otthonosan pakolásszon a lakásban.
— Előbb leülünk nyugodtan, mindent megbeszélünk — jelentette ki az anyósa. — Aztán eldöntjük, hová kerüljenek a csomagok.
Kinga a bőröndökre nézett. Az egyik akkora volt, hogy Levente négy keréken húzta maga után. A másik fogantyúján utazópárna lógott. Ezek az emberek nyilvánvalóan nem hétvégi látogatásra készültek.
— Mennyi időre terveztek maradni? — fordult a férje testvéréhez.
Levente megköszörülte a torkát, és az anyjára sandított.
— Három hónapra. Esetleg négyre.
— Amíg össze nem gyűjtik az önerőt — tette hozzá Erzsébet. — Ha szükséges, tovább is maradnak. Tágas a lakás, van üres szoba. Nem lesznek senkinek a terhére.
Nóra leemelte a válláról a táskát.
— Természetesen beszállunk a költségekbe.
— Most nem a rezsiről van szó — felelte Kinga. — Hanem arról, hogy én most hallom először, hogy ide akartok költözni.
A lány összeráncolta a homlokát, és Leventére nézett.
— Te azt mondtad, minden le van egyeztetve.
— Azt hittem, Gábor beszélt Kingával — motyogta Levente.
— Ugyan, nem kell ezen idegeskedni — szólt közbe Erzsébet. — Kinga egyszerűen szereti, ha előre értesítik. Most majd hozzászokik a gondolathoz, és minden rendben lesz.
Olyan magabiztosan hangzottak a szavai, mintha a döntés már rég érvénybe lépett volna, a lakásban élő asszonynak pedig nem maradt volna más dolga, mint beletörődni.
Csakhogy Erzsébet nem volt a lakás tulajdonosa.
Gábor sem volt az.
Az ingatlan Kinga szüleié volt.
László és Judit sok évvel korábban vették meg, amikor Kinga még iskolába járt. Hárman éltek benne. Később a lány elvégezte a főiskolát, technológusként helyezkedett el egy kisebb élelmiszeripari üzemben, és továbbra is a szüleivel maradt.
Három évvel ezután László ajánlatot kapott, hogy vezessen egy műhelyt a közeli városban. Az út nagyjából fél órát vett igénybe, mégsem akart mindennap ingázni. A szülők vettek ott egy kis házat, és átköltöztek.
A lakást azonban nem adták el.
— Maradj benne, ameddig szükséged van rá — mondta akkor az apja. — Fizeted a mindennapi kiadásokat, vigyázol a rendre, aztán majd meglátjuk, hogyan alakul.
A tulajdonjog továbbra is a szülők nevén maradt, fele-fele arányban. Kinga be volt jelentve a lakásba, és az ő engedélyükkel használta. Soha nem állította, hogy jogi értelemben az övé lenne az ingatlan, és ezt Gábor előtt sem titkolta.
Öt évvel korábban ismerkedtek meg, egy közös ismerős születésnapján. Gábor akkor hűtőberendezések javításával foglalkozott, és Kingának első pillantásra nyugodt, megfontolt embernek tűnt.
Néhány hónap elteltével egyre gyakrabban maradt nála éjszakára. Később beszélni kezdtek az összeköltözésről, végül Gábor áthozta a holmijait.
Kinga már az elején tisztázta vele:
— A lakás a szüleimé. Megengedik, hogy itt lakjunk, de nem rendelkezhetünk vele sajátunkként.
— Persze — válaszolta akkor Gábor. — Eszem ágában sincs más tulajdonára igényt tartani.
Egy év múlva összeházasodtak. Kinga szülei nem ellenezték, hogy a vejük is ott éljen. László személyesen adott át neki egy pótkulcskészletet, és csupán egyetlen dolgot kért:
— Ha valami komolyabb változtatást akartok, vagy bárki mást ideköltöztetnétek, előbb hívjatok fel bennünket.
Gábor akkor bólintott.
— Természetesen.
Az első években békésen éltek. Gábor nem próbált tulajdonosként viselkedni, nem vitázott a felesége szüleivel, és nem ígérgette oda a lakást a saját rokonságának.
A gondok Erzsébet látogatásaival kezdődtek.
Kezdetben az anyósa havonta egyszer jött. Előre telefonált, hozott valamit az asztalra, és nem maradt hosszasan. Kinga udvariasan, jóindulattal fogadta. Szorosnak nem lehetett nevezni a kapcsolatukat, de komoly veszekedésre sem adódott ok.
Aztán Erzsébet egyre gyakrabban bukkant fel.
Először még az autóbuszról telefonált.
— Mindjárt ott vagyok. Nyisd majd ki.
Később már ennyit sem tett. Feljött az emeletre, megnyomta a csengőt, és őszintén meglepődött, ha Kinga éppen nem tartózkodott otthon.
— Hát te merre jársz hétvégén?
— Dolgom volt.
— Szólni kellene. Feleslegesen is idejöhettem volna.
Kinga ilyenkor minden alkalommal emlékeztette rá, hogy a látogatást senki sem egyeztette vele. Az anyósa csak legyintett, aztán bement a szobákba.
Idővel úgy kezdett viselkedni, mintha a lakás ha nem is a tulajdonában, de legalábbis az irányítása alatt állna.
Egyik nap Kinga hazaért a boltból, és azt látta, hogy a konyhai eszközök más fiókokba kerültek. Erzsébet ugyanis úgy döntött, a gyakran használt holmiknak közelebb kell lenniük a tűzhelyhez, ami pedig ritkábban kell, azt el lehet pakolni messzebbre.
— Egész nap keresgélhetem majd azt, ami eddig a megszokott helyén volt — mondta Kinga.
— Később rájössz, mennyivel praktikusabb így.
Kinga mindent visszarendezett.
A következő látogatáskor az anyósa egy doboz saját edénnyel érkezett. Voltak benne kopott mintájú tányérok, néhány csésze, egy nagy tál és egy régi fémtálca.
— Mi szükség van erre itt? — kérdezte Kinga.
— Kevés edényetek van vendégeknek.
— Nekünk elég, amink van.
— És ha összejön tíz ember?
— Nem szoktunk tíz embert meghívni.
Erzsébet a magával hozott holmit bepakolta a szekrény egyik üres részébe.
Este Kinga megkérte Gábort, hogy vigye vissza a dobozt az anyjának.
— Maradhat ott — felelte a férje. — Senkit sem zavar.
— Anyád a saját dolgaival foglal helyet a szüleim lakásában.
— Néhány tányér még nem lakásfoglalás.
— Ma tányérok. Holnap idehozza a fél kamráját.
Gábor elmosolyodott, de végül mégis elvitte a dobozt. Egy hét múlva Erzsébet újabbal állított be. Ezúttal konyharuhák, műanyag ételtartók és egy nagy váza volt benne.
Kinga ki sem csomagolta.
— Kérem, vigye vissza.
— Meg sem nézted.
— Nincs szükségem semmire.
— Ajándékot visszautasítani illetlenség.
— Ez nem ajándék, ha valaki úgy választ ki tárgyakat, hogy nem veszi figyelembe a másik kívánságát, aztán elvárja, hogy az illető a saját otthonában tárolja őket.
Erzsébet a fiára nézett.
— Gábor, mondd már meg neki.
— Kinga, anya csak jót akart.
— Akkor vidd be az egészet a műhelyedbe.
Ezzel a vita lezárult. Gábor ismét visszaszállította a dobozt az anyjának, de a feleségének később felrótta, hogy túl élesen fogalmazott.
Ő minden ilyen esetet apróságnak tekintett.
Amikor Erzsébet kinyitogatta a szekrényeket, Gábor azt mondta, csak egy csészét keres.
Ha az anyja megjegyzéseket tett a szobák rendjére, azzal magyarázta, hogy egyszerűen másfajta rendhez szokott.