Akkor ösztönösen azon kezdtem volna járatni az agyam, hogyan lehetne a szerződést a „Kovács Projekt” rendszerén keresztül átvinni.
Most azonban a válasz azonnal, késlekedés nélkül megérkezett bennem.
– Igen, vállalom. A dokumentumokat a saját nevemben készítem elő, és külön pontban rögzítem, pontosan meddig terjed az én felelősségem.
Az igazgató bólintott.
– Rendben. Küldje át. Ha a feltételek megfelelnek, indulhatunk.
Miután távoztak, még pár másodpercig mozdulatlanul ültem a tárgyalóasztalnál.
Nagyon hosszú idő óta először fordult elő, hogy a jövőbeli munkámnak semmilyen köze nem volt Gáborhoz.
Egy hónappal az elmaradt esküvőnk után Gábor feleségül vette Esztert.
Aznap én megint ugyanabban a tárgyalóban ültem.
Előttem feküdt az első szerződés, amelyet már teljesen önállóan kötöttem.
Az első oldalon ez állt:
„Teljesítő: Kovács Júlia egyéni vállalkozó.”
Éppen a határidőket tartalmazó mellékletet olvastam át újra, amikor rezegni kezdett a telefonom.
Gábor hívott.
Kinyomtam.
Egy perccel később ismét megcsörrent. Utána Katalin neve villant fel a kijelzőn. Aztán Ágnesé.
Elnézést kértem az ügyfelektől, felálltam, és kimentem a folyosóra.
Ágnes üzenete mindössze néhány sorból állt:
„Júlia, kérlek, vedd fel. A számlákon zárolták a műveleteket. A hatósági felszólítást nem sikerült lezárni, nem volt elég pénz. Gábor most az esküvőjén van, és azt követeli, hogy érjünk el téged.”
Még egyszer végigolvastam az üzenetet.
Nem lepett meg.
Ez a gond már akkor is létezett, amikor én kiléptem. Ágnes előre szólt. Gábor abban bízott, hogy az új szakasz előlegéből megoldják. Az ügyfél viszont nem írta alá a következő ütemet a korábbi feltételekkel. Egyszerűen eljött az a pillanat, amikor a szokásos „majd később foglalkozunk vele” már nem működött tovább.
A telefonom újra csörögni kezdett.
Felvettem.
– Gábor, látom, hogy többször is hívtál. Mi történt?
A hangja éles volt és sietős. A háttérben zene szólt, vendégek beszélgettek, evőeszközök és poharak csilingelése hallatszott.
– Már tudod? Ágnes volt olyan gyors, hogy írt neked?
– Azt írta, hogy a számlákon felfüggesztették a tranzakciókat.
– Nem egyszerűen felfüggesztették! A beszállítók fizetésre várnak, pár nap múlva bérfizetés, a „NordMarket” pedig még mindig nem írta alá a folytatást. Azonnal beszélned kell Andrással.
– Erről két hete már beszéltünk. A válaszom azóta sem változott.
– Júlia, most egészen más a helyzet!
– A cég számára talán. Számomra nem. Én már nem dolgozom ott.
Gábor még gyorsabban kezdett beszélni:
– Legalább két percig hallgass végig, ne vágj közbe. Hívd fel Andrást, és mondd meg neki, hogy külsős tanácsadóként egy hónapra átveszed az objektumaikat. Aláírják a következő szakaszt. Bejön a pénz, rendezzük a tartozásokat, lezárjuk az adóhatósági ügyet, utána pedig keresek más megoldást.
– Nem fogom átvenni ezeket az objektumokat.
– Miért makacsoltad meg magad ennyire? A korábbi fizetésed kétszeresét adom.
– Gábor, nem a pénz miatt mondtam nemet.
– Jó, akkor háromszorosát. Mondj egy összeget, ha ezen múlik.
– Megint csak azt hallod meg, ami neked kényelmes. Nincs olyan ár, amiért visszamennék a cégedhez. Sem alkalmazottként, sem tanácsadóként, semmilyen minőségben.
Ekkor elvesztette a türelmét.
– Miféle visszamenésről beszélsz? Egyetlen hónapnyi munkára van szükségem! Egy hónapra! Három év után legalább annyit megtehetnél, hogy nem úgy viselkedsz, mintha idegenek lennénk.
– Nem vagyunk idegenek. Pont ezért kellene értened, miért nem akarok ugyanazon az ajtón újra belépni csak azért, mert most megijedtél.
– Nem ijedtem meg, Júlia. Üzleti problémám van.
– Akkor oldd meg ügyvezetőként.
– Azt csinálom!
– Nem. A saját új esküvődről hívod a volt menyasszonyodat, és arra kéred, hogy szerezze vissza neked az ügyfelet. Ez nem igazán úgy hangzik, mint egy ügyvezetői megoldás.
Néhány másodpercre elhallgatott.
A háttérben valaki hangosan a nevén szólította. A zene tompább lett, mintha Gábor arrébb ment volna a folyosón.
– Te azt akarod, hogy minden összedőljön, igaz? – kérdezte már egészen más hangon. – Ezért nem segítesz.
– Nem. Én semmit sem teszek azért, hogy nálad bármi összedőljön.
– Milyen kényelmes.
– Gábor, amikor felmondtam, mindent átadtam a cégnek. A tárgyalások teljes előzményeit, a projekteket, a kontaktokat, az iratokat, a kockázatokat. Nem vittem el ügyfeleket. Nem írtam nekik ellened. Nem másoltam ki fájlokat. Nem küldtem rád ellenőrzést. Most tényleg azzal akarsz vádolni, hogy miután eljöttem, a céged gyengébbnek bizonyult, mint amilyennek hitted?
– Te nem egyszerű alkalmazott voltál!
Túl gyorsan csúszott ki a száján.
Én elnémultam.
Ő is felfogta, mit mondott.
– Na látod – szólaltam meg végül. – Most jutottunk el a lényegig.
– Ne kezdj el minden szavamba belekötni.
– Nem kötözködöm. Egy hónappal ezelőtt, az esküvő előtt azt mondtad, a cég a tiéd, és az én munkámnak semmi köze hozzá. Most hirtelen kiderül, hogy mégsem voltam „csak alkalmazott”. Kár, hogy ezt az értékelést csak a felmondásom után kellett megkapnom.
– Most nem érek rá a sértettségeddel foglalkozni!
– Soha nem értél rá. Az esküvő előtt nem volt alkalmas idő elolvasni a szerződést. Az irodában nem volt megfelelő pillanat a hatósági felszólítással foglalkozni. Később nem volt idő belátni, hogy az ügyfelek bizonytalanok. Most viszont azt szeretnéd, hogy én sürgősen helyrehozzam a következményeket, mert végre elérkezett az az időpont, ami neked megfelel.
A vonal túlsó végén hallottam, ahogy nehezen veszi a levegőt.
– Felfogod egyáltalán, hol vagyok most?
– A saját esküvődön.
– Itt van Eszter, itt van az anyám, a vendégek. Száz ember. A könyvelő ötpercenként hívogat, a beszállítók már üzeneteket küldenek, te pedig erkölcsi előadást tartasz nekem.
– Akkor fejezd be velem ezt a beszélgetést, és hívd vissza a könyvelőt.
– Júlia, szükségem van arra a szerződésre!
– Akkor egyezz meg a megrendelővel.
– Nélküled nem akar aláírni!
– Akkor ennek nyilván oka van.
– Pont ezért hívlak téged!
– Én pedig pont ezért mondok nemet. Nem az én munkám kell neked. A nevemet akarod a céged mellett látni, hogy az ügyfél újra biztonságban érezze magát.
Gábor kirobbant:
– Igen, ezt akarom! Neked ettől mi lesz rosszabb?
– Az, ha megint beleegyezem abba, hogy helyetted vállaljak felelősséget olyasmiért, amiért te nem tudtál.
– Miért kell mindent elvi kérdéssé változtatnod?
– Azért, mert éppen az elvek hiánya hozott minket idáig.
A háttérből Katalin hangja hallatszott:
– Gábor, hol vagy? Eszter vár rád!
Gábor eltakarta a mikrofont, élesen odaszólt valamit az anyjának, majd újra hozzám fordult.
– Júlia, hagyjuk ezt. Nem ingyen kérem. Nem azt kérem, hogy gyere vissza. Csak segíts megoldani a helyzetet. Mondd meg, mit csináljak.
És ekkor eszembe jutott az a másik reggel.
A kék mappa.
Katalin tolltartó mozdulata.
Gábor ingerült arca.
És az a mondat, amely után levettem a gyűrűt.
– Kérdezd meg anyádat, Gábor – mondtam halkan. – Ő úgyis mindig jobban tudja.
Nem válaszolt.
Hosszú másodpercekig csak az esküvői terem távoli zaja szűrődött át a telefonon.
Aztán Katalin hangja egészen közelről csendült fel:
– Add ide a telefont. Ha te nem tudsz vele beszélni, majd én elmagyarázom neki.
Egy pillanattal később már hozzám szólt.
– Júlia, remélem, tisztában van vele, mennyire súlyos a helyzet. Most nem annak van itt az ideje, hogy személyes sérelmeket rendezzen, és élvezze, hogy Gábor bajba került.
– Nem rendezgetek sérelmeket. És nem élvezek semmit. Egyszerűen nem vállalok munkát a cégének.
– Pénzt ajánlanak önnek.
– A pénzre is nemet mondtam.
– Akkor ez bosszú.
– Nem. A bosszúhoz tennem kellene valamit. Én épp azt teszem, hogy semmit sem teszek.
Katalin hangja keményebbé vált.
– A cégnél harminchét ember dolgozik. Családjuk van, kötelezettségeik, gyerekeik. Képes lenne a szemükbe nézni, ha az ön büszkesége miatt elveszítik az állásukat?
– A céget Gábor vezeti. Az adóügyekről Gábor hozott döntéseket. Az ügyfeleket a távozásom után Gábor és az általa kijelölt munkatársak kezelték. Nem vállalhatok felelősséget más vezetői döntéseiért csak azért, mert valaha a menyasszonya voltam.
– De segíthetne!
– Segíthetnék.
Katalin azonnal megragadta ezt az egy szót.
– Akkor végképp nem értem, miért játssza itt a sértődöttet. Ha képes segíteni, segítsen, és zárja le méltósággal ezt az undorító történetet.
– Az, hogy képes vagyok segíteni, nem jelenti azt, hogy köteles is vagyok rá, Katalin.
– Milyen kényelmes megfogalmazás.
– Sokkal kényelmesebb volt korábban. Amikor az én munkámat egyszerű bérért elvégzett kötelességnek tekintették, Gábor vagyonát viszont kizárólag az ő személyes érdemének.
– Már megint a házassági szerződésnél tartunk!
– Nem. Ugyanarról a rendszerről beszélek. Amikor Gábornak jól megy, ő önálló tulajdonos. Amikor nehéz helyzetbe kerül, hirtelen mindenki másnak kötelessége megmenteni őt szeretetből, lojalitásból és tisztességből.
Egy pillanatra elhallgatott.
– Mindaz után, amit a családunk önért tett, ez a viselkedés egyszerűen hálátlan.
– Az önök családja fizetést adott nekem az elvégzett munkámért. Gábor öt évig az én párom volt, én pedig öt évig az ő párja. Ez nem valamiféle egyoldalú szívesség volt.
– Mi családtagként fogadtuk be.
– Az esküvő reggelén ön nagyon részletesen elmagyarázta, mit tekint pontosan a sajátjuknak.
Katalin hangja jéghideggé vált.
– A fiamat védtem.
– Megvédte.
– Ne gúnyolódjon.
– Nem gúnyolódom. Ma olyan nőt vesz feleségül, aki önnek megfelel. A cég továbbra is az övé. A házassági szerződést, gondolom, gond nélkül aláírták. Mindent megkapott, amit akart.
– Akkor miért nem képes egyszerűen segíteni?
Erre már minden indulat nélkül válaszoltam:
– Mert ma végre csak azért felelek, amit én magam választok.
Katalin hangosan kifújta a levegőt.
– Júlia, magára hagy egy embert a bajban, az esküvője napján.
– Nem. Egy cégvezetőt hagyok ott, hogy oldja meg a saját cége problémáit. A fiának ma esküvője van. Foglalkozzon a családjával, Katalin. Ön mindig jobban tudta, hogyan kell irányítani.
Megszakítottam a hívást.
Néhány másodpercig még a folyosón álltam, kezemben a telefonnal.
Nem akartam nevetni. Nem akartam elképzelni, ahogy Gábor a vendégek és a könyvelő telefonjai között rohangál. Még azt sem akartam tudni, hogyan ér véget számára ez a nap.
Egyszerűen csak az történt, hogy öt év után először az ő gondja nem vált automatikusan az én gondommá.
És ez elég volt.
Visszamentem a tárgyalóba.
A gyár igazgatója felnézett rám.
– Júlia, minden rendben? Ha szükséges, elhalaszthatjuk az aláírást.
Leültem vele szemben, és a szerződésre néztem.
– Nem kell halasztani. Most már minden rendben van.
Még egyszer átnéztük a határidőket és a munka pontos terjedelmét. Beírtam az utolsó módosítást a mellékletbe, kinyomtattam két oldalt, majd aláírtam.
Nem a „Kovács Projekt” nevében.
Nem kereskedelmi igazgatóként.
Hanem Kovács Júlia egyéni vállalkozóként.
A gyár igazgatója aláírta a saját példányát, aztán kezet nyújtott.
– Akkor hétfőn elindítjuk az első szakaszt.
Megszorítottam a kezét.
– Hétfőn kezdünk.
A telefonom kijelzővel lefelé feküdt az asztalon.
Többé nem csörgött.