Eltettem a telefont a táskámba.
Az ujjaim még mozdultak volna tovább. Megszokásból majdnem odaírtam, kit kell hívni, mire kell ránézni, hol lehet baj, és melyik ponton érdemes előre bebiztosítani a folyamatot.
Aztán megálltam.
Ez már nem az én feladatom volt.
Két és fél héttel később Gábor üzent.
„Beszélnünk kell egy üzleti ügyben. Negyedóra.”
Belementem, de nem az ő irodájába hívtam. Egy üzleti központban béreltem tárgyalót, mert aznapra amúgy is ott volt programom: utána egy kisebb bútorgyártó cég vezetője és az értékesítési igazgatójuk érkezett volna hozzám.
Gábor azonban nem egyedül jött.
Mögötte belépett Katalin is.
Előbb rá néztem, aztán a fiára.
– Gábor, te azt írtad, üzleti megbeszélésről van szó. Nem tudtam, hogy édesanyád időközben bekerült a cégvezetésbe.
Katalin nyugodtan levette a kabátját, és minden zavar nélkül helyet foglalt.
– Ne aggódjon, Júlia. Nem kapok fizetést a cégtől. Csak azért jöttem, hogy maguk ketten egy normális beszélgetést ne változtassanak megint régi sérelmek elszámolásává.
– Remekül sikerült semleges közvetítőt választaniuk – jegyeztem meg.
Gábor fáradtan sóhajtott.
– Legalább ma próbáljuk meg csipkelődés nélkül. Tényleg baj van.
Rosszabbul festett, mint máskor. A inge gyűrött volt, a telefonja külső akkumulátorról töltődött, a szeme alatt pedig ott ültek több álmatlan éjszaka nyomai.
– Az ÉszakMarket egyelőre nem írja alá a folytatást – mondta. – A Vektor majdnem a felére vágta vissza az új projekteket. Arra lenne szükségem, hogy beszélj Andrással.
– Pontosan miről?
– Mondd el neki, hogy a távozásod után nem omlott össze semmi. Hogy a csapat erős, és nyugodtan elindíthatják a következő szakaszt.
Ránéztem.
– És valóban nem történt semmi komoly, amióta eljöttem?
Katalin ingerülten közbevágott:
– Júlia, ne élvezze már ki ennyire minden kényelmetlen pillanatát. Gábor nem magyarázkodni jött, hanem megoldást keresni.
– Azért kérdeztem, mert azt várják tőlem, hogy szakmai véleményt adjak egy ügyfélnek.
Gábor előrehajolt az asztal fölött.
– A cég működik. Van új ember. A munkák mennek tovább.
– Ki lett az új kereskedelmi igazgató?
– Mi közöd hozzá?
– Nekem semmi. De azt szeretnéd, hogy ajánljam az ügyfélnek: bízzon rá több nagy induló projektet. Ehhez azért nem ártana legalább a nevét tudnom.
Gábor arca megfeszült.
– Ne tegyél úgy, mintha a te áldásod nélkül senki nem lenne képes dolgozni.
– Akkor viszont az én áldásomra sincs szüksége.
Katalin türelmetlenül megkopogtatta az asztallapot az ujjaival.
– Egyetlen emberi hangú telefonhívásról van szó. Három évig dolgozott ezekkel az emberekkel, fizetést kapott, élt a cég adta lehetőségekkel. Tényleg annyira nehéz egyszer nagyvonalúnak lenni?
– Katalin, nem mondhatom egy ügyfélnek, hogy vállalom egy olyan cég munkájának minőségét, ahol lassan három hete már nem dolgozom.
– Senki nem kéri, hogy vállaljon bármit. Csak mondja azt, hogy megbízik Gáborban.
A volt vőlegényemre néztem.
– És ha ezt nem tudom kimondani?
Néhány másodpercig kellemetlen csend ült közénk.
Gábor volt az első, aki elfordította a tekintetét.
– Ne kezdjünk lélekelemzésbe. Egy szerződésről beszélünk.
– Pontosan. Te pedig azt kéred, hogy használjam a szakmai hitelemet, hogy az ügyfél megtegyen valamit, amit a te hiteled alapján egyelőre nem akar.
– Most direkt alázol meg?
– Nem. Csak megfogalmazom, miről szól a kérésed.
Katalin hirtelen kihúzta magát.
– Gábor, ne alázkodj meg előtte. Ha valaki személyes sértettségből képes lenullázni három év közös munkáját, azzal nincs miről egyezkedni.
Felé fordultam.
– Érdekes ez a logika. Amikor a házassági szerződésről volt szó, a cég kizárólag a fia tulajdona volt, nekem pedig semmi közöm nem lehetett hozzá. Most, hogy szükség lenne egy telefonhívásomra, hirtelen kiderül, hogy a három év munkám élethosszig tartó kötelességet jelent a vállalkozás megmentésére. Jó lenne, ha eldöntenék, melyik változatot képviselik.
– Ne forgassa ki a szavaimat. Azokról az emberekről beszélek, akik ott dolgoznak.
– Az ott dolgozó emberekért a cég vezetése felel.
Gáborra pillantottam.
– Vagyis ő.
Ekkor megszólalt Gábor telefonja. A kijelzőn Ágnes neve villant fel.
Kinyomta.
Pár másodperccel később a készülék újra csörögni kezdett.
– Vedd fel – mondtam. – Ha a könyvelőd egymás után kétszer keres, valószínűleg fontosabb, mint a mi vitánk.
– Majd én eldöntöm, mikor beszélek a saját könyvelőmmel.
– Természetesen.
A telefont kijelzővel lefelé fordítva tette le az asztalra.
Megkérdeztem:
– A NAV-os felszólítást sikerült rendezni?
Gábor arca azonnal megváltozott.
– Ez már végképp nem tartozik rád.
– Egyetértek. Akkor ne is beszéljünk róla.
– Csakhogy te direkt kérdezted, hogy megmutasd, milyen okos vagy.
– Nem. Azért kérdeztem, mert két hete ez a probléma már létezett, most pedig azért ülsz itt, hogy sürgősen visszaszerezzem neked a szerződést.
Katalin bosszús magabiztossággal szólalt meg:
– Pénteken megérkezik az utalás, és lezárul az egész ügy.
Ránéztem.
– Milyen utalás?
Mindössze egyetlen pillanatra bizonytalanodott el.
Helyette Gábor válaszolt:
– Lesz pénz. Ehhez sincs közöd.
Akaratlanul is elmosolyodtam.
– Ez már nem pénzügyi terv, hanem a remény műfaja.
– Ne gúnyolódj, Júlia.
– Nem gúnyolódom. Csak próbálom megérteni, miért jöttek ide ketten hozzám, ha közben vannak ügyfeleitek, van új igazgatótok, érkezik a pénz, és teljes a meggyőződésetek, hogy minden rendben lesz.
Gábor ökölbe szorította az ujjait.
– Mert egyetlen beszélgetésed felgyorsítaná a folyamatot.
– Tehát még sincs minden rendben.
– Ne játszd a hülyét.
– Te meg ne játszd azt az embert, aki csak egy ártatlan szívességért ugrott be.
Katalin hangja jéghideggé vált.
– Mindazok után, amit Gábor magáért tett, egyetlen telefonhívást megtagadni egyszerű kicsinyesség.
A szemébe néztem.
– És mindazok után, amit én tettem a cégéért, először közönséges fizetett kötelességnek minősíteni a munkámat, majd elvárni, hogy az elbocsátásom után ingyen folytassam… azt minek nevezzük?
– Senki nem mondta, hogy ingyen! – vágott közbe Gábor élesen. – Mondj egy árat.
Néhány másodpercig nem válaszoltam.
– Te tényleg azt hiszed, hogy itt most az ár a kérdés?
– Minden munkának van díja.
– Nagyszerű. Akkor szerződtess szakembert.
– Nekem nem szakember kell. Nekem az kell, hogy András neked higgyen.
Ahogy kimondta, rögtön el is hallgatott.
Lassan bólintottam.
– Na, végre. Most jutottunk el oda, hogy őszintén beszélünk.
Gábor ingerülten hátradőlt a székében.
– Ne kezdj el diadalmaskodni.
– Nem diadalmaskodom. Inkább csak különös érzés, hogy három hét után te magad mondod ki azt, amit három éven át tagadtál. Az ügyfelek nem kizárólag a cégtáblában bíztak.
Katalin összeszorította a száját.
– Az a bizalom is a cégnek köszönhetően alakult ki.
– Persze. A cég adott nekem pozíciót. A bizalmat viszont én építettem fel.
Gábor félrenézett.
Aztán váratlanul elmosolyodott, de nem volt benne semmi melegség.
– Rendben. Úgy sejtem, pár nap múlva már nem az ügyfelek lesznek a legnagyobb gondjaid.
Összeráncoltam a homlokom.
– Ezt mire érted?
Láthatóan várta, hogy rákérdezzek.
– Szombaton megnősülök.
Pár másodpercig csak néztem rá.
– Most szombaton?
– Igen.
Katalin rosszul leplezett elégedettséggel tette hozzá:
– Esztert veszi el. Gondolom, emlékszik rá.
Emlékeztem.
A család régi ismerőseinek lánya volt. Harmincöt éves, egy biztosítótársaságnál dolgozott, mindig tökéletesen egyenletes hangon beszélt, és szinte mindenben készségesen egyetértett Katalinnal.
Egyszer egy családi vacsorán a leendő anyósom a jelenlétemben megjegyezte:
„Eszter legalább érti, hogy az idősebbek tisztelete még senkinek sem ártott meg.”
Gábor akkor nevetve kérte az anyját, hogy hagyja abba a kerítést.
Most pedig még egy hónap sem telt el azóta, hogy lemondtuk az esküvőnket.
Fájt.
Nem úgy, hogy vissza akartam volna kapni őt. Nem erről volt szó. De öt év nem párolog el három hét alatt. Ott marad a mozdulatokban, az emlékekben, a beidegződésekben, abban a rengeteg apróságban, amelyet az embernek egyik napról a másikra újra kell tanulnia.
Gábor figyelmesen fürkészte az arcomat.
– Gyors volt – mondtam végül.
– Amikor az ember talál valakit, akivel nem kell állandóan harcolnia, rájön, hogy felesleges húzni az időt.
– Megható.
– Nem akartalak bántani.
– Persze. Csak teljesen véletlenül éppen azon a találkozón közlöd, hogy egy másik nőt veszel feleségül, ahol azt kéred, mentsem meg a szerződésedet. Tökéletesen üzleti időzítés.
Katalin ekkor ismét közbeszólt:
– Eszter egyébként teljesen normálisan viszonyult a házassági szerződéshez. Nem rendezett jelenetet, és nem gondolta, hogy egy férfi vagyonának védelme megalázza a nőt.
Ránéztem.
– Örülök, hogy végre találtak egy menyasszonyt, aki sikeresen teljesítette az állásinterjút.
– Ez a stílus, ez az állandó gúnyolódás tette tönkre a kapcsolatukat.
– Nem, Katalin. A kapcsolatot az tette tönkre, hogy hárman voltunk benne, de valamiért mindig csak két szavazat számított.
Gábor hirtelen kiegyenesedett.
– Elég legyen anyámból. Én döntöttem úgy, hogy elveszem Esztert.
– Remek. Akkor ebben most először maradéktalanul egyetértek veled: ez a te döntésed.
– Pontosan.
– És minden következménye is a tiéd.
Összevonta a szemöldökét.
– Ezt most mire mondod?
– A cégre. Az esküvőre. A NAV-ra. Az ügyfelekre. Egyszerű és kényelmes alapelv: mindenki azért felel, ami az övé.
Gábor állkapcsa megfeszült.
– Elviselhetetlenül öntelt lettél.
– Nem. Csak kényelmetlen. Korábban ezt a kettőt gyakran összekeverted.
Felállt.
– Jó. A negyedóra lejárt. Ma estig hívd fel Andrást.
Én is felkeltem.
– Nem fogom felhívni.
– Júlia, nem azt kérem, hogy gyere vissza a céghez.
– Én pedig nem a visszatérést utasítom el. Hanem azt, hogy bármilyen formában részt vegyek ebben.
– Felfogod, hogy a nemet mondásod harminchét alkalmazottnak árthat?
– Ha harminchét ember sorsa egy volt kereskedelmi igazgató magántelefonján múlik, akkor a cégnek sokkal mélyebb gondjai vannak, mint amennyit elmondasz.
Katalin is felállt.
– Gyere, Gábor. Hétfőig megoldjuk nélküle.
Bólintottam.
– Így lesz helyes.
Gábor az ajtónál még megtorpant.
– Arra ne számíts, hogy még egyszer kérni foglak.
– Én épp abban bízom, hogy nem fogsz.
Kiment.
Katalin egy pillanatra még bent maradt, és szinte sajnálkozva nézett rám.
– Egyszer majd megérti, hogy a büszkeség egy nőnek nagyon sokba kerül.
Viszonoztam a pillantását.
– Maga pedig talán egyszer azt is megérti, hogy a felnőtt gyerekek irányításának vágya is benyújtja a számlát.
Erre már nem felelt. Kilépett az ajtón, és becsukta maga mögött.
Néhány perccel később megérkeztek a bútorgyártó cég képviselői.
Másfél órán át az értékesítésüket szedtük darabokra: hol csúsznak el a tárgyalásaik, miért akadnak meg a láncokkal folytatott egyeztetések, melyik ajánlati pont gyenge, és hol kellene teljesen más logikával megszólítaniuk a partnereket. A végére az igazgató becsukta a jegyzetfüzetét, és egyenesen rám nézett.
– Júlia, beszéljünk kerülőutak nélkül. Vállalná ezt a projektet önálló tanácsadóként, nem a korábbi cégén keresztül?
Egy hónappal korábban még egészen más lett volna az első gondolatom.