A projekteket, az iratokat, a céges elérhetőségeket. Ami a vállalathoz tartozik, az a vállalatnál marad.
– Szóval szerinted megteheted, hogy egyszerűen bevágod magad mögött az ajtót, és kisétálsz?
– Ma már rájöttem, hogy ajtót csapkodni sem kell. Néha elég annyi, hogy az ember többé nem mond igent mindenre.
Katalin nyílt megvetéssel mért végig.
– Tehát így akarja megbüntetni Gábort. Nem volt elég lefújni az esküvőt, most még az üzletét is belerángatja.
– Nem büntetni akarom. Csak nem vagyok hajlandó tovább nappal a cégét építeni, este pedig bizonygatni, hogy jogom van beleszólni a saját életemet érintő döntésekbe.
Gábor szeme dühösen összeszűkült.
– Ha majd lehiggadsz, úgyis visszajössz.
Felvettem a táskámat.
– Ha ez minden, amit a kapcsolatunk megmentésére ki tudtál találni, akkor jobb, hogy még ma kiderült.
Már az ajtó felé indultam, amikor Katalin utánam szólt:
– Egyszer még szégyellni fogja ezt a jelenetet.
A kilincsnél megálltam, és visszanéztem rá.
– Lehet. De az már az én gondom lesz. Hiszen pontosan ezt akarták, nem? Hogy mindenki a saját dolgaiért vállalja a felelősséget.
Azzal kiléptem.
Másnap reggel fél kilenckor értem be az irodába.
Gábor már a tárgyalóban ült. Az eljegyzési gyűrűm előtte feküdt az asztalon, egy apró, áttetsző, zárható tasakba csomagolva, mintha valami talált tárgy lenne egy megőrzőből.
Amikor beléptem, az állával a tasak felé bökött.
– Vidd el. Nekem nem kell, más holmiját pedig egyelőre még nem tanultam meg kidobni.
Letettem elé a felmondásomat.
– Akkor cseréljünk. A gyűrű maradhat nálad, ezt viszont írd alá.
Elolvasta az első sort, aztán lassan felemelte a fejét.
– Te tényleg folytatni akarod a tegnapi cirkuszt a munkahelyen is?
– Nem. Én felmondani akarok. A cirkusznak tegnap vége lett, abban a pillanatban, amikor kijöttem a lakásból.
– Milyen szépen fogalmazol. Biztos egész éjjel ezt gyakoroltad.
– Nem. Egész éjjel azt próbáltam kitalálni, hová költözhetnék a saját elmaradt esküvőm után. A próbálgatásig már nem jutottam el.
Egy pillanatra elfordította a tekintetét, de csak annyira, hogy aztán még keményebben nézzen rám.
– Azt hiszed, nekem könnyű volt? Fel kellett hívnom az éttermet, a vendégeket, a rokonokat. Anyám fél este azt magyarázta mindenkinek, miért döntött úgy a menyasszony, hogy hirtelen bemutatót tart a jelleméből.
– Meglep, hogy nem nyomtatott a vendégeknek két példányban hivatalos tájékoztatót.
Gábor ingerülten meredt rám.
– Ez az új humorod különösen bájos. Tegnap még szenvedtél, ma meg már láthatóan élvezed.
– Nem élvezem. Egyszerűen csak befejeztem, hogy minden alkalommal magyarázkodjam, amikor nem azt teszem, ami neked kényelmes.
Ujjával megkopogtatta a papírt.
– A törvény szerint felmondási idő van. Nem döntheted el reggel, hogy délutánra felszívódsz.
– Nem is akarok felszívódni. A munkámat szabályosan átadom. Ha viszont nem szeretnél itt látni tovább, közös megegyezéssel akár ma is lezárhatjuk a szerződést.
Gyanakodva nézett rám.
– Ezt előre kitervelted?
– Gábor, tegnap reggel még fülbevalót választottam az esküvőnkre. Ne tulajdoníts nekem stratégiai zsenialitást ott, ahol egyetlen este és néhány nagyon kellemetlen felismerés is elég volt.
Felkapta a telefonját.
– Nóra, készíts elő egy közös megegyezést Júlia részére, mai dátummal. Teljes elszámolás, és a hozzáférések letiltása az átadás után.
A titkárnő a vonal másik végén kérdezhetett valamit, mert Gábor türelmetlenül ismételte:
– Igen, ma. Elég világosan mondtam.
Letette a készüléket az asztalra.
– Most elégedett vagy?
– Nem. Csak nem értem, miért gondolod, hogy ha valamire nemet mondok, attól nekem feltétlenül jókedvem lesz.
– Mert úgy viselkedsz, mintha győztél volna.
– Nem győztem. Tegnap az esküvői vacsorámon kellett volna ülnöm, ma pedig otthagyom azt a munkát, amibe három évet tettem bele. Elég különös ünneplése lenne ez bármiféle győzelemnek.
Egy ideig nem válaszolt.
Aztán száraz hangon kérdezett:
– A céges kontaktokat itt hagyod?
– Már bent vannak a CRM-ben.
– A DunaMarket és a Vektor tárgyalási előzményeit?
– Teljes egészében feltöltöm.
– A levelezést?
– A céges levelek a szerveren vannak. Azokat a magánbeszélgetéseket, amelyek a projektek szempontjából lényegesek, átemelem a megjegyzések közé.
Gúnyosan elmosolyodott.
– Milyen nemes. Már attól tartottam, emlékbe magaddal viszed az ügyfeleket is, a gyűrű mellé.
– Az ügyfelek nem tárgyak. Nem lehet őket zsebre tenni.
– Nekem ne mesélj tündérmeséket. Ezek az emberek azért beszéltek veled, mert az én cégemet képviselted.
– Eleinte igen. Később azért is, mert három éven át látták, hogyan dolgozom. Ettől függetlenül nem fogok senkit elcsábítani, és senkinek nem fogom javasolni, hogy bontsa fel veletek a szerződését.
– Majd meglátjuk.
– Gábor, neked könnyebb lenne, ha tisztességtelenül viselkednék?
Összeráncolta a homlokát.
– Nekem az lenne könnyebb, ha nem tennél úgy, mintha az egész cég rajtad állt volna.
– Ilyet nem mondtam.
– De gondolod.
– Azt gondolom, hogy egy vállalatnak bírnia kell bármelyik alkalmazott távozását. Ha nem bírja, akkor az nem a távozó dolgozó felelőssége, hanem a tulajdonosé.
Keserűen felnevetett.
– Na, most már felismerem a kereskedelmi igazgatómat. Ha más felelősségéről van szó, mindig nagyon meggyőző tudsz lenni.
– A sajátomról pedig ma éppen gondoskodom.
Kimentem a tárgyalóból, és átmentem az irodámba.
Tizenegyre feltöltöttem az összes megbeszélési jegyzőkönyvet, az indulási ütemterveket, a jóváhagyások teljes történetét és minden egyes projekthez a megjegyzéseimet. Furcsa volt látni, hogy három év munkája mennyivel könnyebben elfér egy vállalati rendszerben, mint három év közös élet az ember fejében.
Az ajtóban megjelent Ágnes a könyvelésről.
Meglátta a táskámat, és megtorpant.
– Júlia, igaz? Tényleg ma mész el végleg?
– Igen. Megegyeztünk, hogy a munkaviszonyom a mai nappal megszűnik. Most fejezem be az átadást.
Ágnes aggodalmas pillantást vetett a tárgyaló irányába.
– Akkor kérlek, szólj neki még egyszer az adóhatósági felszólításról. Már nem tudom, hogyan mondjam el neki. Hátha rád legalább hallgat.
– Írásban elküldted?
– Három e-mailt, egy üzenetet és egy belső feljegyzést is. Az ÉpítőKomplex ügyben kellenek a dokumentumok, és dönteni kell a befizetésről. Nagyon közel a határidő, Gábor pedig még mindig a DunaMarket új ütemének pénzére vár.
Eszembe jutott, hogy Ágnes néhány nappal korábban nyomtatott anyaggal ment be hozzá. Gábor akkor becsúsztatta egy ajánlati mappa alá, és csak annyit mondott, hogy majd foglalkozik vele, amint megjön az előleg.
– Az új ütemet még nem hagyták jóvá – jegyeztem meg.
Ágnes fáradtan sóhajtott.
– Tudom. És ő is tudja. Csak biztos benne, hogy András nem fog kihátrálni.
Ekkor Gábor hangja szűrődött be a folyosóról.
– Ágnes, ha befejezted a cégem ügyeinek megtárgyalását egy távozó munkatárssal, hozd be nekem a kifizetési jelentést.
Belépett, és rögtön észrevette a mappát Ágnes kezében.
Ágnes nem hátrált meg.
– Gábor, éppen újra meg akartam mutatni a felszólítást. Közeleg a határidő, és még mindig nincs döntésem az összegről.
– Pénteken jön az előleg. Abból rendezzük.
– Az előlegre még nincs visszaigazolás.
– Lesz.
– Ha mégsem, kell egy tartalék megoldás.
Gábor türelmetlenül nézett rá.
– Ágnes, kettőnk közül ki az ügyvezető?
– Ön. Pontosan ezért kérem az Ön döntését.
– A döntésem az, hogy megvárjuk a pénteket.
Lehajtottam a laptop fedelét.
– Ágnesnek igaza van. Ha az új ütem nincs aláírva, elég merész dolog úgy számolni a jövőbeli előleggel, mintha már megérkezett volna.
Gábor felém fordult.
– Téged már senki nem kérdezett.
– Teljesen igazad van. Úgyhogy ezen a ponton be is fejeztem a részvételemet.
Abban a pillanatban megszólalt a telefonom.
A kijelzőn András neve jelent meg.
Gábor meglátta, és azonnal rám szólt:
– Vedd fel. És tedd kihangosítóra. Ha a projektekről hív, az a céget érinti.
Fogadtam a hívást.
– Jó napot, András. Hallgatom.
– Júlia, most jutott el hozzám, hogy felmond. Szeretném közvetlenül magától hallani: igaz ez, vagy valaki félreértett valamit?
– Nem történt félreértés. A mai az utolsó munkanapom.
A vonal túlsó végén rövid csend lett.
– Akkor ki viszi tovább a három induló projektünket?
– Az anyagokat átadom a cégnek. Gábor kijelöli az új felelőst, és bemutatja Önnek.
Gábor kézmozdulattal jelezte, hogy kapcsoljam ki a privát módot. Kihangosítottam.
– András, üdvözlöm – vágott közbe azonnal. – Nincs ok aggodalomra. Júlia átadja a feladatokat, a csapat marad, az ütemezés nem változik. Ebből nem kell tragédiát csinálni.
András higgadtan válaszolt:
– Gábor, én nem tragédiáról beszélek, hanem kockázatról. Három éve minden fontos egyeztetésünk Júlián keresztül futott. Most pedig azt mondja, hogy holnaptól valaki más lesz, akit én még nem is ismerek.
– Meg fogja ismerni. Jó csapatunk van.
– Ebben nem kételkedem. Azt szeretném tudni, ki vállalja a felelősséget a végeredményért.
– Én.
– Akkor holnap küldje át nekem az új helyszínekre vonatkozó tervet, és mutassa be azt az embert, aki napi szinten viszi majd az ügyet.
Gábor arca megfeszült.
– Az extra ütem gyakorlatilag már le van egyeztetve. Nem látom indokoltnak, hogy egy személyi kérdés miatt halasszuk az aláírást.
– Én viszont igen. Először látni akarom, hogyan szervezik meg a munkát Júlia távozása után, és csak azt követően döntök a bővítésről.
– András, minden tiszteletem mellett, Júlia alkalmazott. Az alkalmazottak néha felmondanak. Ettől még nem áll meg az üzlet.
A telefonból halk, rövid nevetés hallatszott.
– Teljesen igaz. És a megrendelők néha újraszámolják a kockázataikat. Ettől sem áll meg az üzlet.
Gábor összeszorította a száját.
– Rendben. Holnap mindent elküldök.
– Várom.
Amikor a hívás megszakadt, Gábor felém fordult.
– Elégedett vagy?
– Nem tudom, pontosan mivel kellene elégedettnek lennem.
– Ne játszd itt a szentet. Mondhattad volna neki, hogy minden kézben van tartva.
– Csakhogy nem tudom, hogy minden kézben van tartva.
– Legalább utoljára támogathattad volna a céget.
– Éppen most támogattam a legkorrektebb módon. Nem ígértem olyasmit az ügyfélnek, amiért holnaptól már nem vállalhatok felelősséget.
– Micsoda elvek.
– Ugyanezek az elveim voltak három éven keresztül is. Csak akkor még tetszettek neked.
Ágnes csendben kisurrant az irodából.
Gábor kihívóan nézett rám.
– Vissza fognak jönni. Azt hiszed, egy ügyfél most kicsit erőt fitogtat, és minden összeomlik?
– Remélem, semmi nem omlik össze.
– Ne képmutatóskodj.
– Miért lenne az? Senkinek nem kívánok rosszat itt.
– Főleg nekem nem.
– Neked különösen nem kívánok már semmit. Hidd el, ez sokkal könnyebbé teszi az életet.
Néhány másodpercig csak hallgatott.
– Meg fogod bánni, hogy elmentél.
– Lehet. De ha megbánom, az az én döntésem és az én hibám lesz. Első lépésnek ez most bőven elég.
Négy órára letiltották a hozzáféréseimet.
Egyetlen táskával léptem ki az épületből.
Pár perccel később üzenet érkezett Andrástól:
„Gábor egyelőre nem mutatott be senkit. Ha tudja, ki veszi át a helyét, kérem, jelezze.”
Elkezdtem hosszú választ írni. Aztán kitöröltem az egészet.
Végül csak ennyit hagytam meg:
„A folyamatban lévő projektekkel kapcsolatos minden kérdéssel mostantól kérem, közvetlenül a céghez forduljon. Gábor fogja kijelölni az illetékes felelőst.”