Gábor szentül hitte, hogy engem otthon is, a cégében is gond nélkül lehet pótolni. Az anyja hamar előkerített neki egy „megfelelő” feleségjelöltet. Egy hónappal később azonban kiderült, sikeres életének melyik része az, ami papíron soha nem is az övé volt.
– Itt írd alá, meg az utolsó oldalon – mondta Katalin asszony, és elém tolta a kék mappát. – Tizenegyre időpontunk van a közjegyzőnél. Ha most nem húzzuk feleslegesen az időt, mindent nyugodtan elintézünk, és még az anyakönyvvezetőhöz is pontosan odaérünk.
Nem nyúltam rögtön a mappához. Előbb azt néztem, aztán Gábort.
Kevesebb mint három óra volt hátra az esküvőnkig.
Gábor fehér ingben álldogált a komód mellett, és a telefonján olvasgatta az üzeneteit. A nyakkendője a szék támláján lógott, mellette ott hevertek az autókulcsok és a kis doboz a kitűzővel. Az egész jelenet úgy festett, mintha a nap legnehezebb döntése már rég megszületett volna, nekem pedig csupán annyi dolgom maradt, hogy a megfelelő helyeken aláírjak, és ne borítsam fel a gondosan megtervezett menetrendet.
– Legyenek szívesek elmagyarázni, pontosan mit kellene aláírnom három órával a házasságkötés előtt – szólaltam meg végül, miközben kinyitottam a mappát. – Mert az a házassági szerződéstervezet, amelyről Gáborral korábban beszéltünk, egészen máshogy nézett ki.
Gábor bosszús mozdulattal a zsebébe csúsztatta a telefonját.
– Júlia, ezen már végigmentünk. Ez egy házassági szerződés. Az ügyvéd csak pontosította a megfogalmazásokat, hogy később ne legyenek félreértések.
– Az a változat hat oldalból állt. Ez itt tizennégy. Elég termékeny pontosításnak tűnik.
Katalin asszony ajka alig észrevehetően összeszorult, de a hangja továbbra is fegyelmezett maradt.
– Egy rendes jogász dolga éppen az, hogy előre gondoljon a vitás helyzetekre. Ezért fordul az ember szakemberhez. Nem értem, miért ijeszt meg egy olyan irat, amelyre csak akkor van szükség, ha valami baj történik.
Átlapoztam az első oldalt, aztán a másodikat. Minél tovább olvastam, annál világosabbá vált, miért éppen ma került elém ez a dokumentum.
Gábor cégből származó jövedelme kizárólag az ő különvagyona maradt volna. Minden jövőbeli vagyon, amely az ő nevére kerül, szintén. A vállalkozás értéknövekedéséhez nekem semmi közöm nem lett volna. A közös élet kiadásait viszont természetesen közösen kellett volna viselnünk.
Felnéztem.
– Gábor, mondd el a saját szavaiddal: szerinted ezek tisztességes feltételek?
Úgy sóhajtott fel, mintha a szalvéták színéről tartanám fel.
– Szerintem teljesen normálisak. A cég a házasság előtt jött létre, a lakás is a házasság előtt lett megvéve, az üzlet az enyém. Ezen mégis mit kellene vitatni?
– A lakásodat és a cégedet nem akarom elvenni tőled. Nagyon jól tudod, hogy soha nem kértem tulajdonrészt, sem azt, hogy bármit írass át a nevemre. Én másról beszélek. Miért lesz előre csak a tied minden, amit a házasság alatt keresel vagy vásárolsz a saját nevedre, miközben a családi kiadásokat közösnek kell tekinteni?
Katalin asszony hamarabb válaszolt, mint a fia.
– Azért, mert a legnagyobb kockázatot a férfi viseli. Ha Gábor fejleszti a vállalkozását, kötelezettségeket vállal, emberekért felel, akkor természetes, hogy védeni kell azt, amit felépített.
Felé fordultam.
– Elnézést, és az én kockázataim ebben a felállásban hol jelennek meg?
– Miféle kockázatok? – kérdezte enyhe ingerültséggel. – Van saját lakásod. Jó szakmád van. Senki nem akar eltartani, és senki nem akar korlátozni.
– Csak éppen előre rögzítenék, hogy minden komoly dolog Gáboré, a mindennapi terhek pedig valamilyen csoda folytán közösek.
Gábor élesen kifújta a levegőt.
– Júlia, már megint kiforgatod az egészet.
– Azt olvasom, ami le van írva.
– Úgy olvasod, mintha át akarnánk verni.
– Hogyan kellene olvasnom egy olyan szerződést, amelyet ma reggelig nem is láttam?
Katalin asszony rátette a tenyerét a mappára.
– Pontosan azért nem láttad, mert nálad minden kérdésből egyhetes vita lesz. Egyszer az életben felnőtt döntést kellett volna hozni, nem minden vesszőn külön tanácskozni.
Lassan becsuktam a mappát.
– Kinek kellett volna meghoznia azt a döntést?
Értetlenül nézett rám.
– Neked és Gábornak.
– Akkor miért ön, Gábor és az ügyvédjük döntöttek, én pedig csak a kész eredményt kaptam meg?
Gábor homloka ráncba szaladt.
– Anya csak segített ügyvédet találni. Ne tegyél úgy, mintha itt valami összeesküvés zajlana.
– Szó sincs összeesküvésről. Minden teljesen nyíltan történik. Az édesanyád idehozza nekem a leendő házasságom feltételeit, tollat ad a kezembe, és közli, mikor várnak minket a közjegyzőnél. Valóban nagyon átlátható rendszer.
– Ne beszélj vele ilyen hangon – szólt rám Gábor keményen. – Segíteni próbál nekünk, te pedig megalázásnak állítod be a normális gondoskodást.
– Gábor, az édesanyád nem a tortánk ízét választja ki. Egy jogi dokumentumot tett elém, amely a közted és köztem lévő vagyoni viszonyokat szabályozná. Te pedig most nem a feltételeket magyarázod el, hanem azt, miért kellene hálásnak lennem, amiért nélkülem döntöttek róluk.
Katalin asszony hátradőlt a széken, és szinte sajnálkozva pillantott a fiára.
– Én előre megmondtam, hogy ez lesz. Júlia számára minden ésszerű rend úgy néz ki, mintha irányítani akarnák.
Elmosolyodtam, de nem volt benne jókedv.
– Milyen kényelmes. Ha beleegyezem, akkor érett, értelmes nő vagyok. Ha kérdéseim vannak, akkor gondom van a kontrollal. Igazán praktikus értékelési rendszer.
– Júlia, ne szemtelenkedj – vágta rá.
– Ön pedig ne nevezze lelki hibának azt, hogy nem értek egyet valamivel. Így mindketten időt spórolunk.
Gábor végighúzta a kezét a haján.
– Istenem, mi van ma veled? Három óra múlva esküvő. Az emberek már úton vannak, az étterem ki van fizetve, a fotós elindult. Tényleg képes lennél mindent felrúgni egy papír miatt, amelyre valószínűleg soha nem is lesz szükség?
Ránéztem.
– Ha soha nem lesz rá szükség, miért nem lehet egy hét múlva nyugodtan átbeszélni?
– Mert egy hét múlva már házasok leszünk.
– Pontosan. Ezért szeretném előbb megérteni, mit írok alá, és csak utána férjhez menni.
– Vagyis azt javaslod, halasszuk el az esküvőt?
– Azt javaslom, halasszuk el a házasságkötést, és hadd nézze át a szerződést az én ügyvédem is.
Úgy meredt rám, mintha azt indítványoztam volna, töröljék el a vezetéknevét.
– Júlia, hallod te magadat? Százhúsz vendégünk van.
– Túlélik.
– Az étterem ki van fizetve.
– Ezt már mondtad.
– A rokonok más városokból érkeztek!
– Ettől a szerződés még nem lesz igazságosabb.
Röviden, dühösen felnevetett.
– Tudod, mi a baj veled? Mindig mindennek úgy kell történnie, ahogy te akarod. Még ma sem vagy képes egyszerűen megbízni abban az emberben, akihez hozzá akartál menni.
– A bizalom nem azt jelenti, hogy olvasatlanul aláírok tizennégy oldalt.
– Nem kértem, hogy ne olvasd el!
– Azt követeled, hogy ma írjam alá. A különbség nem túl nagy.
Katalin asszony közelebb hajolt.
– Egy jó feleség nem azzal kezdi a házasságát, hogy azon gondolkodik, váláskor mit fog elosztani.
– Egy jó leendő anyós pedig talán nem ultimátummal és közjegyzői időponttal indítja a fia esküvőjének napját.
Az arca megkeményedett.
– A gyermekemet védem.
– Tőlem?
– A körülményektől.
– Nem muszáj e mögé a szó mögé bújni. Ma történetesen én készültem hozzámenni.
Gábor felemelte a hangját.
– Elég volt, ne támadd anyámat!
Felé fordultam.
– Rendben. Akkor vegyük ki őt a beszélgetésből. Nézz rám, és te válaszolj. Szerinted helyes volt ma elém tenni ezt a változatot, és aláírást követelni még a szertartás előtt?
Elhallgatott.
Vártam.
Gábor előbb az ablak felé pillantott, aztán az anyjára. Csak egy másodperc volt az egész, nekem mégis bőven elég.
– Szerintem anya jobban tudja, hogyan kell az ilyesmit intézni – morogta végül. – Írd már alá, és ne csinálj belőle drámát.
Ebben a pillanatban valami végérvényesen a helyére kattant bennem.
Öt éven át azzal nyugtattam magam, hogy Gábor egyszerűen nem tud vitába szállni az anyjával. Hogy Katalin erős, uralkodó természet, megszokta, hogy mindent ő irányít. Hogy a fiának nehéz leválnia róla. Hogy az esküvő után majd kialakulnak a mi határaink, a mi döntéseink, a mi családunk.
Csakhogy az az ember, akinek valóban nehéz ellenállnia, legalább megpróbálja.
Gábor nem próbálta.
Neki így volt kényelmes.
Ha az anyja rendezte el a kellemetlen ügyeket, neki nem kellett oldalt választania. Később elég volt odajönnie hozzám, átölelnie, és azt mondania: „Tudod, milyen anya.”
Lehúztam az ujjamról a gyűrűt.
Gábor követte a mozdulatomat, majd ingerült félmosollyal megrázta a fejét.
– Júlia, csak ne rendezz jelenetet. Most aztán végképp nincs szükségünk olcsó gyűrűs gesztusokra.
Letettem a gyűrűt a kék mappa tetejére.
– Nem lesz jelenet. Esküvő sem.
Eltűnt az arcáról a mosoly.
– Ezt most komolyan mondod?
– Teljesen komolyan.
– Egyetlen szerződés miatt áthúzod az öt évünket?
– Nem, Gábor. Egyetlen válaszod miatt most végre megértettem az előző öt évet.
Katalin asszony hirtelen felállt.
– Júlia, azonnal szedje össze magát. Néhány óra múlva házasságkötés, a vendégek már készülődnek. Nincs joga mások napját hisztériává változtatni a sértett büszkesége miatt.
Én is felálltam.
– Bocsásson meg, de ez az én esküvőm is. Legalábbis eddig a percig az volt. Úgyhogy ahhoz mégiscsak van jogom, hogy ne menjek férjhez.
– Meg fogja bánni – felelte fagyosan. – Amikor elmúlik ez az érzelmi kitörés, nagyon szégyellni fogja, amit művelt.
– Lehet. De akkor a saját döntésemet fogom szégyellni, nem pedig egy aláírást, amit kierőszakoltak belőlem.
Gábor tett felém egy lépést.
– És most mégis hová mész? Abba az egyszobás lakásodba, amit három éve kiadsz? Te már egészen más élethez szoktál, Júlia. Ne játszd a függetlent, amikor rég nem vagy az.
Pontosan oda talált, ahol fájt.
A lakásomat valóban bérlők lakták. Az elmúlt években nála éltem, az ő cégében dolgoztam, a napirendjét jobban ismertem, mint a sajátomat. A magánéletem és a munkám annyira összenőtt vele, hogy már a távozás gondolatától is összeszorult a gyomrom.
Éppen ezért lett hirtelen még félelmetesebb maradni.
– Akkor megyek az egyszobás lakásomba – mondtam. – Kicsi ugyan, de nincs hozzá tizennégy oldalas melléklet.
Gábor arca eltorzult.
– Nagyon szellemes. Csak azt se felejtsd el, hogy a cég is az enyém.
– Ezt soha nem felejtettem el.
– Akkor legalább a munkát ne keverd bele ebbe a családi hisztériába.
Néhány másodpercig némán néztem rá.
– Rendben. Holnap bemegyek az irodába, beadom a felmondásomat, és onnantól kizárólag úgy beszélek veled, mint alkalmazott az ügyvezetővel.
Most rajta volt a sor, hogy elbizonytalanodjon.
– Várj. Miféle felmondást?
– A sajátomat.
– Teljesen megőrültél? Mi köze ennek a munkádhoz?
– Az előbb te kérted, hogy ne keverjem össze a cégedet a kapcsolatunkkal. Én csak elfogadtam.
– Júlia, ne beszélj ostobaságokat. Te vagy a kereskedelmi igazgató. Nálad vannak az ügyfelek, a csapat, a folyamatban lévő megállapodások.
– Mindent átadok, amit a munkaköröm megkövetel.