– Eszter doktornő, a magzati szívhang negyvenre esett!
– Gyorsítunk. Mindenki a helyén marad.
Néhány perccel később halk, törékeny sírás hasított bele a műtő feszült csendjébe. Az újszülött kislány első hangja volt.
Aztán a sírás azonnal elhalt.
– Nem vesz levegőt! – szólt élesen a neonatológus.
A csecsemőt egy pillanat alatt átvette, és már kezdte is az újraélesztést. A műtőben senki nem kapkodott, mégis minden mozdulatban ott volt a sürgető idő nyomása.
Eszter közben egyetlen másodpercre sem engedte el Rékáért folytatott küzdelmet.
– Fokozódik a vérvesztés.
– A vérkészítmény úton van.
– A nyomása megint zuhan!
Eszter hangja nyugodt maradt, szinte metszően tiszta. Nem emelte fel, nem remegett meg benne semmi. De a műtőben mindenki pontosan érezte: most egyetlen rossz döntés is életekbe kerülhet, és a hibának már nem percekben, hanem másodpercekben mérnék az árát.
A folyosókon felkapcsolták a kiegészítő lámpákat. Az ügyeletesek mellé sorra érkeztek be azok az orvosok is, akiket otthonról riasztottak. Senki nem kérdezett feleslegesen. Régóta tudták: ha Eszter az éjszaka közepén mozgósítja a teljes csapatot, akkor valóban rendkívüli helyzet áll fenn.
Negyven perc múlva a kislány végre önállóan kezdett lélegezni.
– Visszaállt a ritmus! – jelentette hangosan a neonatológus.
Még nagyjából fél órára volt szükség, mire Réka állapotát is sikerült stabilizálni.
Eszter már a hajnal közelében lépett ki a műtőből. Az óra 04:38-at mutatott.
Lehúzta a kesztyűjét, majd egyetlen pillanatra a falnak támasztotta a hátát. Nem roskadt össze, nem engedte el magát látványosan, de az arcán ott volt az éjszaka minden súlya.
A folyosón szinte az egész csapat ott állt, akik részt vettek a beavatkozásban.
– Az anya életben van. A kislány is – mondta Eszter halkan, de jól hallhatóan. – Mindannyian kiváló munkát végeztek.
Nóra ekkor váratlanul sírni kezdett.
– Eszter doktornő… ha maga nem hív össze minket…
– Ha itt mindenki nem teszi pontosan a dolgát, az én jelenlétem önmagában semmit sem ért volna – felelte Eszter.
Ekkor a szomszédos kórterem felől kiszaladt Réka édesanyja. Amint meglátta Esztert, szinte odavetette magát hozzá.
– Doktornő! Köszönöm! Megmentette a lányomat és az unokámat!
Eszter finoman megfogta az asszony vállát, hogy megtartsa.
– A teljes csapat érdeme volt.
– Nem, maga ennél többet tett!
Az asszony megcsókolta Eszter kezét, aztán hangosan, a körülötte állókkal mit sem törődve mondta:
– Adjon magának az Isten egészséget, doktornő!
Senki nem mosolygott gúnyosan, senki nem próbálta oldani a feszültséget tréfával. A dolgozók csak némán nézték a vezetőjüket.
Tisztelettel.
3. szakasz – Az egész szülészet vigyázzba állt előtte
Eszter már éppen az irodája felé indult volna, amikor egy ismerős, kellemetlenül éles hang ütötte meg a fülét.
– Hát itt van a mi kis takarítónőnk! Úgy látszik, még éjszaka sem bírja ki kórházi folyosók nélkül!
Az osztály bejáratánál Katalin állt. Mellette Petra és még két rokon álldogált. Minden jel arra mutatott, hogy az anyósa szándékosan érkezett kora reggel, hogy a többieknek megmutassa, hol is dolgozik valójában a menye, és lehetőleg akkor találja ott, amikor egy éjszakai műszak után fáradt, gyűrött és védtelenebbnek látszik.
– Anya, halkabban – morogta András, aki szintén a közelben állt. – Itt betegek vannak.
– Miért kellene hallgatnom? – csattant fel Katalin. – Én csak az igazat mondom.
Kinyújtotta a kezét Eszter felé, mintha valami bizonyítékot mutatna be.
– Nézzétek csak! Egész éjjel rohangál a kórházban, otthon meg semmi haszna. Ágytálakat hord, lepedőket cserél, aztán úgy tesz, mintha valami nagyasszony lenne.
Az egyik rokon zavartan elmosolyodott, mintha nem tudná, illik-e nevetni vagy inkább a padlót nézni.
Eszternek még arra sem maradt ideje, hogy válaszoljon.
Helyette az osztályvezető szólalt meg.
– Katalin asszony, ön jelenleg a megyei perinatális központ főigazgatóját sértegeti.
Katalin megmerevedett.
– Tessék?
– Jól hallotta – folytatta az osztályvezető nyugodtan. – Eszter doktornő ennek az intézménynek a vezetője.
Katalin tanácstalanul körbenézett, mintha azt várná, hogy valaki majd nevetni kezd, és kiderül, hogy az egész csak valami rossz tréfa.
– Maguk ezt mind tudták?
– Természetesen – válaszolta a főnővér. – Nap mint nap vele dolgozunk.
– De hát ő azt mondta, hogy csak orvos…
– Mert az is – lépett közbe Nóra. – Orvos. És az egyik legjobb vezető, akivel valaha együtt dolgoztam.
Ekkor az osztály dolgozói egymás után kezdtek közelebb lépni Eszterhez. Az orvosok tisztelettel köszöntötték, nevén és rangján szólítva. A nővérek bólintottak felé. A kisegítő személyzet tagjai pedig halkan, de egyértelműen megköszönték neki, hogy soha nem alázza meg őket, és mindig kiáll azokért, akik a keze alatt dolgoznak.
A folyosó szinte észrevétlenül rendeződött köré. Nem parancsra, nem kényszerből, hanem abból a mély, magától értetődő megbecsülésből, amelyet nem lehet megjátszani.
Katalin csak nézte mindezt, és életében talán először nem találta a megfelelő szavakat.
– Mi történik itt egyáltalán? – kérdezte halkan Petra.
Az osztályvezető felé fordult.
– Az emberek tiszteletüket fejezik ki valaki előtt, aki az éjjel megmentett egy anyát és a gyermekét.
Eszter ekkor végre Katalinra emelte a tekintetét.
– Én soha nem szégyelltem a munkámat. És ha valóban takarító vagy kisegítő dolgozó lennék, akkor sem volna miért szégyenkeznem. Nehéz, becsületes munka az is. De elegem van abból, hogy ön ezt a hivatást sértésként használja.
Katalin kinyitotta a száját, de egyetlen hang sem jött ki rajta.
Eszter nyugodtan folytatta:
– Nekem nincs szükségem arra, hogy ön előtt bizonygassam a saját értékemet.