Vacsora után Eszter szó nélkül egymásra rakta a csészéket, leszedte az asztalt, és kivitte az edényeket a konyhába. Katalin asszony még csak úgy sem tett, mintha segíteni akarna. Ugyanott ült tovább, és lelkesen magyarázta a rokonoknak, hogy Petra „mindent a saját erejéből ért el”, míg Eszter szerinte egész életében mást sem csinált, csak kórházi folyosókon csoszogott felmosóvödörrel és ronggyal a kezében.
András az anyja mellett ült, és makacsul a tányérját bámulta, mintha abban keresne menedéket.
Az ilyen családi összejövetelek után Eszter rendszerint csendben összeszedte a holmiját, és elindult dolgozni. Rég megtanulta lenyelni a sértést, nem vitatkozni, nem magyarázkodni. Most azonban, amikor már az előszobaajtónál állt, hirtelen megtorpant.
– Katalin asszony – szólalt meg nyugodt hangon –, beszélhetnék önnel egy percet?
Az anyósa meglepetten felvonta a szemöldökét.
– Mi történt? Megint fájt az igazság?
– Nem – felelte Eszter halkan. – Csak azt szeretném kérni, hogy többé ne nevezzen takarítónőnek vagy ápolási kisegítőnek.
Az asztal körül egyetlen pillanat alatt elnémult mindenki.
– Nahát, milyen érzékenyek lettünk! – gúnyolódott Katalin asszony. – Hol dolgozol? Kórházban. Akkor meg mit kell ezen szépíteni?
Eszter kivárt egy rövid ideig, mintha minden szavát előre lemérné.
– Orvos vagyok.
– Persze, hogyne – horkant fel Petra. – Manapság bárki, aki fehér köpenyt vesz fel, rögtön doktornak képzeli magát.
Eszter lassan a sógornője felé fordította a tekintetét.
– Tizennégy éve végeztem az orvosi egyetemen. Megvan a legmagasabb szakmai minősítésem. Három évvel ezelőtt pedig kineveztek a megyei perinatális központ főorvosává.
Valaki a rokonságból zavartan köhintett.
Katalin asszony arcán még ott ült a mosoly, ám egyre merevebbé vált, majd lassan eltűnt.
– Főorvos? – kérdezte hitetlenkedve egy férfi az asztal másik végéből.
– Igen – mondta Eszter egyszerűen.
Petra összevonta a szemöldökét.
– És ezt miért nem tudta senki?
– Mert egyszer sem kérdeztétek meg.
András végre felemelte a fejét.
– Eszter, most miért kell ezt előhozni?
A nő ránézett a férjére. Nem volt benne harag, inkább valami fáradt tisztaság.
– Én nem előhozok semmit, András. Épp ellenkezőleg. Lezárom.
Katalin asszony hátradőlt a széken, mintha ezzel visszaszerezhetné az irányítást.
– Tegyük fel, hogy főorvos vagy. És akkor mi van? Egy rangos beosztástól még senki sem lesz jó ember.
– Ebben teljesen igaza van – bólintott Eszter. – De attól sem lesz valaki okosabb és sikeresebb mindenki másnál, hogy könyvelőként dolgozik. Például Petra sem.
Petra arca azonnal lángba borult.
– Hogy jövök én ehhez?
– Sehogy – válaszolta Eszter. – Csak megmutattam, milyen érzés, amikor éveken át egy kényelmes címkével mérnek valakit, és nem azzal, aki valójában.
Felvette a táskáját.
– Mennem kell.
– Természetesen – vetette oda epésen Katalin asszony. – Az ilyen nagy emberek nyilván nem tudnak sokáig egy egyszerű családi asztal mellett ülni.
Eszter nem felelt. Kinyitotta az ajtót, kilépett a lakásból, majd maga mögött becsukta. Tizenkét év után először nem a megszokott, tompa fájdalom szorította a mellkasát, hanem valami különös, könnyű megkönnyebbülés.
Második rész – Az éjszaka, amikor a szülészeten az életért kezdődött küzdelem
Eszter negyed tizenegy előtt néhány perccel érkezett meg a perinatális központba.
A felvételi részlegen már idegesen várta az ügyeletes szülésznő.
– Eszter doktornő, sürgős esetünk van. A páciens huszonkilenc éves, harmincnyolc hetes terhes. A vérnyomása kétszáz per százhúsz, görcsrohama is volt.
Eszter arca egy pillanat alatt megváltozott. A családi este nyomai eltűntek róla; csak az orvos maradt, pontos, gyors és fegyelmezett.
– Hol van most?
– A vizsgálóban. Zavart, nehezen tájékozódik.
Eszter magára kapta a köpenyét, és sietve belépett.
A hordágyon fiatal nő feküdt. Az arca hamuszürke volt, izmai görcsösen megfeszültek. A fal mellett az édesanyja sírt hangtalanul, két kezét összekulcsolva.
– Rékának hívják – súgta a szülésznő. – A férje úton van.
Eszter közelebb lépett, egyetlen pillantással felmérte a helyzetet.
– Azonnal készítsék elő a műtőt. Hívják az altatóorvost és a neonatológust. A laborvizsgálatok sürgősséggel menjenek. Magnéziumot adunk a protokoll szerint.
A szülésznő a monitorra nézett, és elsápadt.
– Eszter doktornő, a baba szívhangja csökkenni kezd.
– Akkor egy percet sem várunk tovább.
Mintha láthatatlan jelzés futott volna végig az emeleten, mindenki egyszerre mozdult.
A nővérek a szükséges eszközökért indultak.
A segédszemélyzet szabaddá tette a folyosót.
Az orvosok azonnal felvették a kapcsolatot a laborral.
A fiatal rezidens, Nóra, Eszter mellett állt, és szemmel láthatóan remegett.
– Eszter doktornő, félek, hogy hibázni fogok – suttogta.
Eszter komolyan, de nem szigorúan nézett rá.
– Félni lehet. Pánikba esni nem. Tegye pontosan azt, amit megtanult.
Tíz perccel később megkezdődött a műtét.
Réka állapota szinte percről percre romlott. A vérnyomását nem sikerült tartósan stabilizálni, a szervezete küzdött, de egyre gyengébben reagált. Belső vérzés jelentkezett, miközben a magzat szívverése tovább lassult.