– Sem az okleveleimmel, sem a beosztásommal, sem a betegek köszönőleveleivel nem akarom igazolni magam – folytatta Eszter higgadtan. – Ma mégis ön jött be arra a helyre, ahol dolgozom, csak azért, hogy mások előtt újra megalázzon.
András ekkor váratlanul egy lépést tett előre.
– Anya, elég volt.
Katalin élesen felé kapta a fejét.
– Most már te is ellenem fordulsz?
– Nem ellened vagyok – mondta András fáradt, de határozott hangon. – Hanem az ellen, hogy tizenkét éve folyamatosan megalázod a feleségemet.
Eszter a férjére nézett.
Ennyi idő alatt most először mondta ki ezt nyíltan.
És Katalin először maradt a fia megszokott védelme nélkül.
A kínos jelenet után a rokonok lassan szétszéledtek.
Petra az úton szinte végig hallgatott. Most először gondolt bele igazán, hányszor nevetett ő maga is Eszteren, miközben pontosan tudta, hogy orvosként dolgozik.
Végül nem bírta tovább, és megszólalt:
– Anya, mondd csak… miért terjesztetted mindenkinek, hogy Eszter csak kisegítő a kórházban?
– Mert úgy viselkedett – felelte Katalin ridegen.
Petra felé fordult.
– Hogy érted azt, hogy úgy?
– Mindig olyan csendes volt. Nem kérkedett semmivel. Nem hangoztatta, mennyire fontos ember.
– Tehát ahhoz, hogy valakit tiszteljenek, állandóan dicsekednie kell magával?
Katalin erre nem talált választ.
Aznap este leült a számítógép elé, és maga kezdett keresgélni az interneten.
Megnyitotta a megyei perinatális központ hivatalos oldalát.
Már a nyitólapon ott volt Eszter fényképe.
A kép alatt ez állt:
„Dr. Eszter Orlova – a megyei perinatális központ főorvosa, kiemelt szakképesítésű szülész-nőgyógyász.”
Katalin tovább olvasott.
Az egyik cikk arról számolt be, hogy Eszter indított el egy programot, amely a távolabbi településeken élő várandós nők egészségügyi ellátását segítette.
Egy másik írásban azt említették, hogy az ő kitartásának köszönhetően teljesen felújították a kórtermek egy részét.
Egy harmadik helyen pedig arról írtak, hogy az ő kezdeményezésére szerveztek éjjel-nappal elérhető lelki támogatást a frissen szült édesanyáknak.
Katalin talált egy beszámolót Eszter kitüntetéséről is, amelyet egy rendkívül bonyolult műtét után kapott, miután sikerült megmenteniük egy vajúdó asszony életét.
Sokáig ült mozdulatlanul a monitor előtt.
Az a kép, amelyet éveken át igaznak hitt, lassan darabokra hullott benne.
Mindeddig úgy gondolt Eszterre, mint jelentéktelen, szerény körülmények között élő rokonra, aki mindenben Andrásra támaszkodik.
Most viszont kiderült, hogy a menye saját erejéből is annyit keresett, hogy nemcsak magát, hanem az egész családot támogatta.
Eszter fizette Katalin kezelésének egy részét is.
Ő segített annak idején Petrának összegyűjteni a pénzt a lakás első részletére.
Még Katalin hőn szeretett hétvégi telkének megvásárlásába is bekerült abból az összegből, amelyet Eszter adott át Andrásnak.
Katalinnak minderről addig fogalma sem volt.
Másnap felhívta a fiát.
– Mondd meg őszintén. Eszter pénze is benne volt a telekben?
– Igen – válaszolta András.
– És Petrának is ő adott a lakásra?
– Igen.
– Miért nem mondtad ezt el nekem soha?
András nagyot sóhajtott.
– Mert úgyis találtál volna valami módot arra, hogy továbbra is kisegítőnek nevezd.
Katalin lehunyta a szemét.
Hosszú évek óta először valódi szégyent érzett.
Amikor Eszter este hazaért, András egy csokor virággal várta.
– Ezt neked hoztam.
Eszter a virágokra pillantott.
– Köszönöm.
– Beszélnünk kell.
– Rendben. Beszéljünk.
András leült vele szemben.
– Hibáztam. Már tizenkét évvel ezelőtt meg kellett volna állítanom anyámat.
– Meg kellett volna – felelte Eszter csendesen.
A férfi bólintott.
– Most már értem.
– Az, hogy érted, önmagában kevés.
András felnézett rá.
– Mit tegyek?
Eszter nem válaszolt azonnal. Mintha gondosan megválogatta volna a szavait.
– Nem kérek látványos jeleneteket. Nem kell hangos veszekedés, nagy fogadkozás, sem megható gesztus. Csak azt kérem, hogy többé ne hallgass. Ha bárki megaláz – az anyád, a húgod, egy rokon vagy akár egy szomszéd –, akkor ott, abban a pillanatban állítsd le.
– Rendben – mondta András. – Így lesz.
– És még valami. Nem fogok többé olyan családi összejövetelekre járni, ahol belőlem csinálnak céltáblát. Ha Katalin kapcsolatot akar velem tartani, annak csak akkor van értelme, ha normálisan bánik velem.
András ismét bólintott.
– Egyetértek.
– Ez nem bosszú.
– Tudom.
– Ez határ.
Aznap este megszólalt a csengő.
Az ajtóban Katalin állt.
Egy dossziét szorongatott a kezében, és szokatlanul bizonytalannak tűnt.
– Eszter, azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek.
– Hallgatom – mondta Eszter.
Katalin mély levegőt vett.
– Tévedtem. Éveken át kisegítőnek neveztelek, pedig nagyon is tudtam, hogy orvos vagy. Azt hiszem… egyszerűen szükségem volt arra, hogy magamat fölötted érezzem.