– Úgy értem, hogy húsz esztendőt lehúztál odabent, a városban. Mondd meg őszintén: boldog voltál?
Gábor nem vágta rá a választ. Maga elé nézett, és próbálta felidézni azt az életet, amelyet addig a sajátjának hitt. Volt benne pénz, munka, lakás, péntek esti italozás a haverokkal, nők, rohanás, üzletek, zaj. De boldogság? Az valami egészen más. Az akkor van, ha az emberre szükség van. Ha nem csak van valahol, hanem oda is tartozik. Ha a talpa alatt a föld nem idegen, ha a feje fölött az ég is ismerős, és ha azok, akik körülveszik, nem csupán emberek, hanem az övéi. A városban ebből semmit sem érzett igazán.
– Nem – mondta végül halkan, de becsületesen. – Nem voltam az.
– Akkor ezen gondolkodj el – felelte Erzsébet. – Én vártalak. Apád is várt. De nem azért, hogy egyszer majd visszagyere, és mellettem öregedj meg kötelességből. Hanem azért, hogy egyszer magadtól rájöjj, hol van az otthonod.
Gábor nem szólt többet. A folyó túlsó partján lassan kihunyt a nap utolsó fénye, a nyírfa lombja susogott a ház előtt, valahonnan pedig harmonikaszó szállt át a kertek fölött. Régi dallam volt, elnyújtott és szomorkás; olyan, amelytől még a kemény, sokat látott férfiaknak is összeszorul a mellkasuk.
Három hónap telt el, mire döntött.
Felmondott a városi munkahelyén. Eladta a lakását, azt, amelynek törlesztőjét tíz éven át fizette, és amely mégsem lett soha igazi otthon. A közeli kisvárosban vett egy szerény, de működő műhelyt, ahol mezőgazdasági gépeket javítottak. Aztán összepakolta a holmiját, és végleg Erzsébethez költözött.
A falu nem egyformán fogadta a visszatérését. Mónika néni, aki annak idején a kútnál idegennek nevezte, egy délután beállított hozzájuk egy frissen sült lepénnyel.
– Gáborkám, ne haragudj rám azért, amit akkor mondtam – kezdte zavartan. – Öreg vagyok már, sok mindent kiejtek a számon, amit nem úgy kellene. Ha komolyan gondolod ezt az egészet, akkor közénk való vagy.
István bácsi is megjelent egyszer alkonyatkor. Leült a padra az udvaron, jó darabig csak hallgatott, nézte a csizmája orrát. Aztán megköszörülte a torkát.
– Na, szomszéd, a télire való fa megvan?
– Megvan.
– A krumplit kiszedted?
– Ki.
– A káposzta be van sózva?
– Azt anyám csinálta. Én csak segítettem neki.
István bácsi lassan bólintott, megmozgatta a bajuszát, mintha a válaszon rágódna.
– Akkor figyelj ide – mondta végül. – Nálunk egyszerű a rend. Aki egy éve lakik itt, az még csak nyaralóféle. Aki három éve, arra már azt mondjuk, helybéli. Aki tíz éve köztünk él, az a mi emberünk. Úgyhogy dolgozz csak, fiam. Még kilenc év és kilenc hónap áll előtted.
Ezzel feltápászkodott, és látható megelégedéssel elballagott.
Gábor utána nézett, és akaratlanul is elmosolyodott. Tudta, hogy az öregnek igaza van. Egyetlen elhatározás kevés. A bizalom nem hullik az ember ölébe; évek alatt kell megszolgálni. Sem a megbánás, sem a könnyek, sem a megjavított tető nem törölheti el azt a húsz esztendőt, amikor távol volt. Tisztában volt vele, hogy hosszú út vár rá.
De már nem félt tőle.
Erzsébet még két évet élt.
Csendben ment el, álmában, a saját ágyában. Gábor reggel találta meg. Az arca békés volt, mintha valami szépet látott volna utoljára. Talán a férjét. Talán a fiatalságát. Vagy talán őt magát, Gábort, negyven évvel korábbról, amikor hároméves kisfiúként mezítláb szaladt a harmatos fűben.
Az apja mellé temette, ugyanabba a temetőbe, arra a kis dombra. Egyszerű kőből faragott síremléket állíttatott, rajta két névvel. A sír többé nem tűnt elhagyatottnak. Gábor minden héten kiment hozzájuk: nyáron virágot vitt, ősszel berkenyeágat, télen pedig csak leült egy kicsit, és hallgatott.
Addigra a faluban már mindenki ismerte. István bácsi nem morgott rá többé, sőt, más öregek előtt büszkén emlegette:
– Én tanítottam meg rendesen fát hasogatni! Én bizony!
Zoltán, a gépész, a barátja lett. Együtt szereltek traktorokat a műhelyben, együtt mentek horgászni, és sok estén ültek egymás mellett a folyóparton, különösebb beszéd nélkül. Mónika néni már csak „fiamnak” szólította, és vasárnaponként mindig áthozott neki egy tál friss süteményt.
Gábor lassan valóban közéjük tartozott. Nem egyik napról a másikra, nem könnyen, nem ingyen. De végül mégis.
Aztán egyszer, öt évvel a hazatérése után, megállt a folyó mellett. Nézte a vizet, ahogy a napfény apró darabokra törik rajta, és hirtelen megértette: boldog. Nem félig, nem feltételekkel, nem valami kimondatlan „de” mögé bújva. Egyszerűen boldog. Mert a föld, amelyen állt, az övé volt. Mert az emberek, akik körülvették, az övéi voltak. Mert az anyja, bár már nem ült a tornácon, valahogy mégis ott maradt mellette. És mert végre visszatalált.
Nem pusztán a faluba tért vissza.
Hanem önmagához.