Amikor végre visszaért a faluba, a ház ablakaiban még égett a villany. Erzsébet nem feküdt le. Ült és várta.
– Merre jártál? – kérdezte, amint Gábor belépett. – Már azt hittem, elmentél.
– A temetőben voltam. Apánál.
Erzsébet egy darabig nem szólt semmit.
– Jól tetted – mondta aztán csendesen. – Ő mindig várt téged. Egész életében. Azt hajtogatta: „Hazajön még a fiam. Meglátod, anyjuk, Gábor visszatalál. Nem lehet, hogy ne jöjjön vissza.”
– Nem találtam vissza – felelte Gábor rekedten.
– Most itt vagy – mondta az anyja. – Későn, de itt vagy. Ülj le. Sütöttem krumplit.
Gábor leült az asztalhoz, és enni kezdett. Ugyanaz az íz volt, mint gyerekkorában: ropogósra pirult burgonya, hagyma, fekete kenyér. Evett, és közben arra gondolt, hogy a közöny legkegyetlenebb büntetése nem a kiabálás, nem az elutasítás, nem is az átok. Hanem a megbocsátás. Az, amikor az embernek nem vetnek semmit a szemére, csak egyszerűen megbocsátanak neki. És ez százszor jobban fáj.
Másnap átment Istvánhoz, ahhoz az özvegyemberhez az ötödik házból, aki addig anyja segítségére volt.
István erős, hetven körüli férfinak bizonyult. Nagy, munkától kérges keze volt, ősz bajusza, és olyan tekintete, amely mellett az embernek eszébe sem jutott üres szavakkal próbálkozni. Az udvaron fát hasogatott: nyugodtan, pontos mozdulatokkal, minden fölösleges erőlködés nélkül.
– Jó napot – szólalt meg Gábor. – Gábor vagyok, Erzsébet fia. Szeretném megköszönni, amit anyámért tett.
István beleállította a fejszét a tőkébe, majd felegyenesedett.
– Megköszönni? – ismételte szárazon. – Húsz év után?
Gábor számított erre. Felkészült rá.
– Tudom, hogy hibáztam. Nem jöttem. Magára hagytam. De szeretném jóvátenni. Segíteni akarok. Legalább most.
István hosszasan nézte. Aztán oldalra köpött a fűbe.
– Segíteni nem rossz dolog – mondta. – Csak érts meg valamit, fiam. Itt falun nem a köszönömért él az ember. Hanem a lelkiismeretéért. Neked van még olyanod?
– Van – felelte Gábor.
– Akkor miért hallgatott húsz évig?
Erre Gábor nem tudott mit mondani.
István kihúzta a fejszét a tőkéből, és újra lendített. A vastag tuskó egyetlen csapásra kettéhasadt.
– Ha segíteni akarsz, hát segíts – mondta anélkül, hogy hátranézett volna. – De ne beszéddel. Munkával. Hasogass fát. Foltozd meg a tetőt. Hozd rendbe a kerítést. A szavaid… – legyintett. – Szavakat már eleget hallottunk olyanoktól, mint te. Akik húszévente egyszer hazajönnek, sírnak egy sort, megbánnak mindent, aztán visszasietnek a városba.
– Nem megyek vissza – mondta Gábor.
István megfordult, és hosszan, fürkészve nézett rá.
– Nem mész?
– Nem.
– Majd meglátjuk – mordult fel az öreg. – A fejsze ott van a féltető alatt. Fogd meg, aztán mutasd, mit érsz.
Gábor megfogta.
Egy hétig maradt. Aztán még egy hétig. Majd újabb napok, újabb hetek teltek el.
Megjavította a kerítést. Kijavította a tető hibáit. Annyi fát hasogatott, hogy fél télre is elég legyen. Levágta az udvaron elburjánzott csalánt. Rendbe hozta a kályhát, amely már az előző év óta füstölt. Elment a közeli járási központba, vett az anyjának új szemüveget, meleg kendőt és gyógyszereket. Elintézte a meghatalmazást is, hogy Erzsébet hozzáférjen a bankkártyához, és mostantól valóban használni tudja a pénzt.
Az anyja mindezt többnyire némán figyelte. Néha elmosolyodott. Néha titokban letörölt egy könnycseppet. De legtöbbször hallgatott, mintha attól félne, ha hangosan kimond bármit is, az egész elillan.
Gábor naponta bejárt a faluba. Megismerte azokat, akik még ott éltek. A férfiakat, akik esténként a bolt előtt gyűltek össze. Az asszonyokat, akik a faluházban vagy az önkormányzatnál dolgoztak. A fiatalembert, aki az egyetlen fűrésztelepet vezette a környéken. A körzeti ápolót is, aki hetente kétszer jött ki a faluba.
Eleinte bizalmatlanul méregették. Városi ember, gondolták, vajon mit akar itt, miért jött. De amikor látták, hogy nem csak beszél, hanem dolgozik is, lassan megváltozott a hangulat körülötte. Egyszer kérdezgették, aztán másodszor, harmadszor is: milyen az élet odabent, a városban, hogyan boldogulnak ott az emberek. Gábor őszintén válaszolt. Azt mondta, ki így él, ki úgy; van, akinek jól megy, másnak rosszul, de a kapkodás sok, az értelem kevés.
– Nálunk meg talán több az értelem? – horkant fel az egyik férfi, Zoltán, a gépész.
– Itt föld van alattatok – felelte Gábor. – És néha ennyi épp elég ahhoz, hogy az ember tudja, hová tartozik.
Zoltán nem válaszolt. De úgy tűnt, megértette.
Egy hónap elteltével Gábor telefonált a munkahelyére. Közölte, hogy fizetés nélküli szabadságot vesz ki. Még egy hónapra.
– Teljesen megbolondultál? – csattant fel a főnöke. – Te vagy az egyik legfontosabb emberünk. Ég a projekt.
– Hát égjen – mondta Gábor. – Nekem itt van az anyám.
Azzal letette.
Aznap este kint ültek ketten a tornácon. A nap lassan lebukott a folyó mögött. Az apja által ültetett nyírfa levelei halkan susogtak a szélben. Valahol a faluban harmonikaszó hallatszott; Zoltán, a gépész tudott játszani, és hétvégenként néha megörvendeztette vele a többieket.
– Anya – szólalt meg Gábor kis idő múlva. – Gondolkodtam valamin. Mi lenne, ha visszaköltöznék?
Erzsébet sokáig nem felelt. A naplementét nézte, hunyorogva, mintha a fény mögött keresné a választ.
– Ezt neked kell eldöntened, Gáborkám – mondta végül. – Én nem parancsolhatok neked. Csak azt kérem, ha visszajössz, ne miattam tedd. Magad miatt.
– Hogy érted ezt?
Erzsébet lassan fordult felé, és úgy kezdett bele, mintha a következő szavak súlyát előbb magában is meg kellett volna mérnie.