– Azt hittem, a postás az – mondta végül egyszerűen Erzsébet. – Vagy valaki a hivatalból. Te soha nem jöttél. Már azt is elfelejtettem, milyen az arcod.
– Telefonáltam. Pénzt is küldtem.
– Pénzt… – az asszony szája sarkában keserű mosoly rándult. – Tudod te, Gábor, hányszor fogtam én a kezembe azt a pénzt? Egyszer sem. Rátették valami kártyára, én meg azt sem tudom, hogyan kell azzal fizetni. Ott hever valahol, érintetlenül.
Gáborban mintha megfagyott volna a vér.
– Hogyhogy nem tudod használni? Akkor miből éltél?
– A kertből – felelte Erzsébet. – A tyúkokból. Volt egy kecském is, de tavalyelőtt elpusztult. A szomszédok besegítenek. Az ötödik házból István bácsi, rendes ember, özvegy. Néha hoz fát. Tejet is ad a tehenétől.
Gábor némán ült, és érezte, ahogy valami feszes, hideg üresség nyílik meg benne. Azt hitte, gondoskodik az anyjáról. Minden hónapban pontosan utalta a pénzt, lelkiismeretesen, késés nélkül. Most pedig kiderült, hogy az egész összeg holt teherként hever egy számlán, amelyhez Erzsébet hozzá sem tud férni. Az anyja közben a veteményeskertből, néhány tyúkból és mások jóindulatából tartotta fenn magát.
Mondani akart valamit, de nem jött ki hang a torkán. A szégyen gombócként szorult belé.
Másnap reggel Gábor elindult végig a falun.
Valaha minden házat, minden poros ösvényt ismert itt. Amott lakott Komáromi Vaska, a gyerekkori legjobb barátja, akivel együtt szaladtak le a patakhoz, és együtt csentek almát a téesz gyümölcsöséből. Arrafelé élt Sári Luca, az első szerelme, aki miatt egyszer össze is verekedett a szomszéd falubeli fiúkkal. Ott, a kanyar után pedig Béla bácsi háza állt, az öregé, aki megtanította horgászni.
Ment, de közben alig ismert rá a helyre. A falu olyan volt, mint egy régi fénykép: kifakult, megsárgult, a szélein megtépázott. A házak fele üresen állt, bedeszkázott ablakokkal. Fiatalokat sehol sem látott. Ki a városba költözött, ki bevonult, ki egyszerűen elitta az életét. Az utcán egyetlen lélek sem mozdult; csak valahonnan messziről ugattak a kutyák, a szél pedig port kergetett végig az úton.
A kútnál egy asszonnyal találkozott. Már nem volt fiatal, telt alakú nő volt, kifakult ruhában, gumicsizmában. Éppen vizet húzott, de amikor meghallotta a lépteit, hátrafordult.
– Jó napot – köszönt Gábor.
Az asszony hunyorogva nézte egy ideig. Aztán hirtelen felsikkantott, és kis híján elejtette a vödröt.
– Gábor?! Te vagy az, Gábor?! Hát tényleg te?!
– Én vagyok. Jó napot, Mónika néni.
Mónika néni összecsapta a kezét.
– Jézusom! Húsz év! Húsz teljes évig nem láttunk! Már azt hittem, soha többé nem teszed be ide a lábad. Anyádat láttad már?
– Láttam. Tegnap.
– Hála az égnek. Mert itt teljesen magára maradt szegény. Már attól féltünk, meghal, aztán még eltemetni sem lesz, aki rendesen eltemesse.
Gábor összerezzent, de nem szólt semmit.
– És te? – Mónika néni végigmérte. – Városban élsz, ugye?
– Ott.
– Látszik rajtad. Szép kabát, jó cipő. Autód is van, gondolom.
– Van – mondta Gábor. – Kint hagytam a falu mögött. Rossz az út, nem mertem behajtani vele.
Mónika néni félmosollyal megrázta a fejét.
– Persze. Mi már megszoktuk a sarat, neked meg idegen lett. Ne haragudj rám, Gábor, de te nekünk már nem vagy egészen közülünk való.
Gábor meghökkent.
– Hogy érti, hogy nem vagyok?
– Úgy, hogy akik ide tartoznak, azok itt élnek. Fát hasogatnak, krumplit ültetnek, elmennek a temetésekre, ha kell, segítenek a szomszédnak. Te meg húsz év után megjelensz, és talán azt várod, hogy mindenki örüljön neked? Itt hagytál minket, Gábor. Mindenkit. Az anyádat, a falut, az őseid sírját is.
Nem haraggal mondta. Inkább fáradtan, csendes belenyugvással, úgy, mint aki túl sokszor látott már ilyesmit ahhoz, hogy még fel tudjon háborodni rajta.
Gábor a kút mellett állt, és nem talált választ. Mert nem is volt mit mondania. Mónika néninek igaza volt.
Estére kiment a temetőbe.
A temető a falu mögötti domboldalon feküdt. Az utat még ismerte; régen húsvétkor az apjával mentek oda, festett tojást és kalácsot vittek. Apja akkor kézen fogva vezette, és sorra mutatta a sírokat: „Ez a nagyapád, Péter. Az ott a dédapád. Ez meg a nagyapád testvéréé. Jegyezd meg, fiam. Ez a te földed.”
Emlékezett rá. Csakhogy emlékezni még nem ugyanaz, mint odatartozni.
A sírkertet benőtte a magas fű. Sok sír elhagyatottan állt; a keresztek ferdén dőltek, a vaskerítések rozsdásodtak, a köveken lévő fényképeket úgy kiszívta az idő, hogy az arcokat már nem lehetett kivenni. Gábor sokáig kereste az apja sírját. Végül megtalálta: alacsony földhalom, egyszerű fakereszt, rajta késsel bekarcolt felirat: „István, 1952–2019”.
Hét év. Hét éve feküdt itt az apja, és ő egyszer sem jött el. Nem volt ott a temetésen. Nem jött el a negyvenedik napra. Még az évfordulóra sem.
Letérdelt a fűbe. A hátizsákjából elővett egy üveg pálinkát; ostoba, városi gesztusnak érezte, mintha ezzel bármit jóvá lehetne tenni. Töltött egy kupicával, és a sírra tette.
– Bocsáss meg, apa – mondta halkan. – Bocsáss meg, hogy nem jöttem. Hogy magára hagytam anyát. Hogy nem voltam igazi fiad.
A szél zúgott a fenyők között. Valahol messze kutya ugatott. Gábor csak ült a kereszt előtt, és hosszú évek óta először érzett valami valódit. Nem kapkodást, nem rohanást, nem a városi élet végtelen szorítását, hanem egyszerű, tiszta, forrásvízhez hasonló fájdalmat.
Ott maradt a temetőben egészen sötétedésig.