— …ne csináljunk ebből színházat — fejezte be hűvösen Lilla. — Tönkreteszi a férjem idegeit. Maga mérgező, zsaroló természetű ember. Mi most lehetőséget adunk arra, hogy jóvátegye, amit lehet, és végre tegyen valamit az unokái jövőjéért.
— És ha nem írom alá? — kérdeztem olyan halkan, hogy alig ismertem rá a saját hangomra.
— Akkor bíróságra megyünk — felelte Lilla, és újabb papírt húzott elő a mappából. — Összegyűjtöttem minden számlát a felújításról. Hatmillió forintot tettünk bele ebbe a lakásba. Bepereljük jogalap nélküli gazdagodás miatt, aztán elérjük, hogy árverésen, fillérekért kelljen megválnia a részétől. Választhat.
Szó nélkül magamhoz vettem az iratokat. Az első oldal tetejére pillantottam. Ajándékozási szerződés. Semmilyen kötelezettség nem terhelte volna őket. Nyílt rablás volt, csak szépen megszerkesztett mondatokba csomagolva.
— Aláírom — mondtam végül nyugodt, egyenletes hangon.
Gábor mellkasából kiszakadt a megkönnyebbült sóhaj. Lilla szája sarkában diadalmas mosoly jelent meg.
— De nem ma — toltam félre a papírokat. — Holnap reggel. Elmegyünk a közjegyzőhöz. Ma este viszont átmegyek hozzátok. Látni akarom Márkot és Mátyást. Eltöltök velük pár órát. Ha ez megtörténik, holnap mindent átíratok rátok.
Lilla úgy pattant fel, mintha rugó lökte volna ki a székből.
— A gyerekek nem ismerik magát! Meg fognak ijedni!
— Akkor keressetek másik bolondot az ajándékozáshoz — néztem egyenesen a szemébe.
— Hadd jöjjön — sziszegte Gábor összeszorított foggal. — Lilla, hagyd. Csak pár óráról van szó.
Este hatkor ott álltam a lakásuk súlyos, acél bejárati ajtaja előtt. Ugyanannak az ajtónak a túloldalán, amely mögé a szüleimtől maradt nyaraló eladásából kapott minden pénzemet beleöntöttem.
Gábor nyitott ajtót. Lilla látványosan a fotelben ült, telefonnal a kezében, még a fejét sem fordította felém. A folyosón két kis forgószél száguldozott fel-alá. Az ikrek. Világos hajúak voltak, és fájdalmasan emlékeztettek a néhai férjemre.
— Márk, Mátyás, gyertek ide — kapta el Gábor az egyiket a kapucnijánál fogva. — Ő itt… hát, Kati nagyi.
A fiúk rám meredtek. A tekintetükben nyoma sem volt kíváncsiságnak.
— Hol vannak az ajándékok? — kérdezte Mátyás, miközben rágógumit csámcsogott.
— Kötöttem nektek kesztyűt — mosolyodtam el óvatosan. — Jó meleg.
— Fúj! — fintorgott Márk. — Anya azt mondta, magának öregszaga van! Ilyet mi nem veszünk fel.
A fotel felől Lilla halk kuncogása hallatszott. Gábor a szekrény felé fordult, mintha hirtelen nagyon érdekes lett volna a kabátakasztó. Egyikük sem szólt rájuk. Még csak meg sem próbálták.
Lassan kigomboltam a kabátomat. Bementem a konyhába. Mindenütt makulátlan rend, drága burkolatok, fényes felületek. Az a konyhabútor állt előttem, amelyre Gábor hitelt vett fel. Végighúztam az ujjam a csillogó munkalapon.
— Meddig akar még itt nézelődni? — jelent meg Lilla a konyhaajtóban. — A gyerekek fáradtak.
— Meggondoltam magam, Lillácska — mondtam, és felé fordultam.
— Tessék? — rándult össze a homloka. — Hogy érti azt, hogy meggondolta magát? Holnap tízre időpontunk van a közjegyzőnél.
— Nem fogok ajándékozási szerződést aláírni.
Gábor ekkor lépett a felesége mögé. Az arca vörös foltokban kezdett égni.
— Anya, te teljesen megőrültél? Megígérted!
— Azt ígértem, hogy átgondolom — vettem elő a táskámból egy összehajtott iratot. — Átgondoltam. És van egy ellenajánlatom.
Kisimítottam a papírt, és letettem a tökéletesen fényes munkalapjukra. Egy friss tulajdoni lap volt, mellette pedig egy másik szerződés.
— Mi ez a szemét? — csippentette fel Lilla két ujjal, undorodó arccal.
— A tulajdonrészem adásvételi szerződése — igazítottam meg nyugodtan a szemüvegemet. — Ma délelőtt eladtam a lakás rám eső felét. Hivatalosan. Közjegyző előtt.
A konyhára éles, szinte csengő némaság telepedett.