A lakást végül tulajdoni hányadokra bontva írattuk be: az egyik fele Gáboré lett, a másik az enyém. Lilla akkor majdnem sikítófrászt kapott, de én nem engedtem. Kerek perec megmondtam: a pénzt odaadom, de a részem addig az én nevemen marad, amíg a hitelt teljesen ki nem fizetik.
— Ugye még nem írattad át rájuk azt a részt? — hunyorgott rám Erzsébet.
— Nem.
— Nagyon helyes. Hadd kapálózzanak egy kicsit.
Az asztalon heverő telefonom ekkor röviden megrezzent. A kijelző felvillant. Gábor neve jelent meg rajta. Meglepve bámultam a villogó betűket. Ő hív vissza magától? Ilyen sem sűrűn fordult elő.
— Igen, tessék?
— Anya. Holnap bemegyünk hozzád — mondta a fiam, a hangja feszes volt, mintha egy húrt pengettek volna meg. — Dél körül ott leszünk. Beszélnünk kell.
— A fiúkat is hozzátok? — kérdeztem gyorsan.
— Nem. Ez felnőttekre tartozik. Lilla is jön.
— Várlak benneteket — feleltem kurtán, aztán bontottam a vonalat.
Erzsébet felvont szemöldökkel nézett rám.
— Mit akarhatnak ezek, Kati?
— Holnap kiderül — mondtam, és visszasöpörtem a kötött kesztyűket a dobozba. — De valami azt súgja, nem bocsánatot kérni készülnek.
Másnap pontosan tizenkettőkor megszólalt a csengő. Ha szükségük volt valamire, mindig percre pontosan érkeztek.
Kinyitottam az ajtót. Gábor állt a küszöbön drága kabátban, lesütött szemmel. Mellette Lilla magasodott, vékonyan, hibátlan frizurával, a szája sarkában azzal az ismerős, lenéző rándulással. A kezében vastag bőr irattartót szorongatott.
— Gyertek be — léptem félre.
— Nem vesszük le a cipőt — jelentette ki Lilla, és magabiztosan rálépett a parkettámra a velúr bokacsizmájában. — Nem maradunk sokáig.
— Akkor a lábtörlőt dísznek tettem oda? — álltam el előle a nappali felé vezető utat.
Lilla megforgatta a szemét, de végül megtörölte a talpát. Bementek a konyhába, leültek az asztalhoz. Én feltűnően nem kínáltam őket teával. A kesztyűkkel teli doboz még mindig az ablakpárkányon állt. Lilla odapillantott, majd undorodva összeszorította az ajkát.
— Térj a tárgyra, Gábor — utasította a férjét.
Gábor megköszörülte a torkát. Az irattartóból elővett néhány vastag, fehér lapot, és elém tolta.
— Anya. Nagyobb lakásba szeretnénk költözni. A fiúk nőnek, külön szobára van szükségük. Találtunk egy gyönyörű, négyszobás új építésű lakást.
— Örülök neki — fontam össze a karomat a mellkasom előtt. — És ehhez nekem mi közöm?
— Ahhoz, hogy új hitelt kapjunk, el kell adnunk a mostani kétszobást — vágott közbe Lilla gyorsan. — Már vevőnk is van. Készpénzzel fizetne, egy hét múlva lehetne az ügylet. Csakhogy a lakás fele a te neveden van.
— Így van — bólintottam. — Törvényesen.
— Itt az ajándékozási szerződés a tulajdonrészedről — tolta közelebb hozzám a papírokat Lilla. — És egy teljes körű meghatalmazás Gábor részére. Aláírod, mi eladjuk a lakást, megvesszük az újat. Az már teljes egészében a miénk lesz. A gyerekek után járó támogatást is felhasználnánk hozzá.
Lassan Gáborra emeltem a tekintetem.
— És az én tizenegy millió-kétszázezer forintom? Az eladásból visszaadod?
— Miféle milliókról beszélsz, anya?! — tárta szét a karját a fiam. — Azt a családnak adtad! Az unokáidnak! Majd egyszer, ha úgy alakul, mi is segítünk neked!
— Vagyis azt várjátok, hogy csak úgy ajándékba adjam nektek a részemet? — hajoltam közelebb Lillához. — Négy éve rejtegetitek előlem a gyerekeket. Visszakülditek az ajándékaimat. Úgy kezeltek, mintha a cipőtök talpára ragadt sár lennék. Most pedig írjam alá a papírokat, és tűnjek el szépen?
Lilla hangosan kifújta a levegőt.
— Katalin asszony, ugyan már — sóhajtott fel türelmetlenül.