Csak a folyosóról hallatszott be valami: Márk a kisautójával újra meg újra nekikoccant a szegélylécnek.
— Kinek… adtad el? — kérdezte Gábor rekedt, alig felismerhető hangon.
— A Monolit Ingatlanügynökségnek — feleltem, és halványan elmosolyodtam. — Olyan céggel van dolgotok, amelyik problémás tulajdonrészek gyors felvásárlására szakosodott. Persze, jókora árengedménnyel dolgoznak. Körülbelül egymillió-nyolcszázezer forintot buktam rajta. Viszont a pénz még ma megérkezett a számlámra. Azonnal.
Lilla arca egy pillanat alatt kifakult. A kezében tartott lap finoman remegni kezdett.
— Te eladtad a lakásunk felét ingatlanosoknak?! — sikította, és a hangja vékonyan hasított végig a konyhán. — Egyáltalán felfogod, kik ezek? Ezek hiénák! Ránk költöztetnek valami idegen melósokat vagy részeges alakokat, csak hogy elüldözzenek minket innen!
— Tökéletesen tisztában vagyok vele, Lilla — igazítottam meg a táskám pántját a vállamon. — Pontosan ezért jöttem el személyesen. Úgy gondoltam, illik szólnom: kezdjetek csomagolni. Holnap megjelennek az új tulajdonosok, és zárat szereltetnek a hálószobátok ajtajára. Törvényes joguk lesz használni a lakás rájuk eső részét.
Gábor hirtelen utánam kapott, és megragadta a kabátom ujját. A tekintete vad volt, szinte eszelős.
— Anya! Itt gyerekek vannak! A te unokáid! Hogy engedhettél ilyen alakokat a közelükbe?
— Az én unokáim? — rántottam ki élesen a karomat a szorításából. — Ti töröltetek ki engem az életetekből. Ti fintorogtatok a kötött kesztyűm miatt. Ti akartatok bírósággal az utcára tenni. Én csak megmentettem azt, ami az enyém volt. A gyerekekről pedig gondoskodjanak a szüleik.
Kiléptem a folyosóra. Lilla közben lerogyott a kis puffra, két tenyerébe temette az arcát, és a könnyein át valami érthetetlen nyöszörgést préselt ki magából. Gábor a falnak támaszkodva állt, mintha egyetlen mozdulattal kiszívták volna belőle az összes erőt.
Nyugodtan felvettem a cipőmet. Kinyitottam a bejárati ajtót, kiléptem a lépcsőházba, majd megnyomtam a lift hívógombját. Amikor az ajtók szétnyíltak, beléptem a kabinba. Még láttam, ahogy a fiam lassan lecsúszik a fal mentén abban a csillogó, drága előszobában, amely már nem is egészen az övé volt.
Később, amikor a környékbeli asszonyok megtudták, mi történt, sokan többé nem köszöntek vissza nekem az utcán. Azt mondták, a felnőttek viszálya egy dolog, de kisgyerekeket veszélybe sodorni semmilyen körülmények között nem szabad. Szerintük szívtelen vagyok. Talán szörnyeteg is.
Én viszont, amikor beköszönt a téli hideg, ránézek az üres kartondobozra, és mindig ugyanaz a gondolat jár a fejemben.
Vajon ti otthagytatok volna nekik nyolcmillió forintot?