A kis tenyerében ott lapult az a fonnyadt, levegőjét vesztett lufi. Felemeltem Marcellt a földről, levettem a hallókészülékét a töltőről, kicseréltem benne az elemet, óvatosan a füle mögé igazítottam, majd bepattintottam a zárat.
– Hamarosan – feleltem. – Öltözz, kicsim. Megyünk Edina nénihez.
Amíg Gábor dolgozott, összepakoltam két táskát. A gyerekek ruháit, az iratokat, Marcell készülékét, a töltőt, a gyógyszereket, Nóra tankönyveit. A saját holmijaimból alig tettem be valamit. Mintha hirtelen minden idegenné vált volna körülöttem, mintha az egész lakás magába szívta volna azt a semmit, amit ő képviselt.
Edina ajtót nyitott, és kérdés nélkül kivette a kezemből a nehezebbik táskát.
– Maradtok, ameddig kell – mondta. – A kanapé kihúzható, a két gyerek elfér rajta. Nem lesz tágas, ezt nem ígérem, de legalább biztonságban lesztek.
Este, amikor a gyerekeket már lefektettük, teát tett elém az asztalra, és olyan nyersen beszélt, ahogy csak ő tudott:
– Rita, bolond leszel, ha üres kézzel sétálsz ki ebből. A lakás kettőtök nevén van, az autó is. Add be a vagyonmegosztást, és követeld vissza tőle azt a pénzt is. Magyarázza el a bíróságon, hová tűnt a gyerek kezelésére félretett összeg. Két gyereket nevelsz, a bíróság melletted fog állni. Neked jár minden fele. Neki meg legfeljebb egy jó nagy rúgás hátulról.
Igaza volt. Ez lett volna az egyetlen józan, kézenfekvő lépés: perelni, követelni, behajtani, végigrángatni minden hivatalon, amíg az utolsó forintig vissza nem adja, ami jár. Bárki más a helyemben ezt tette volna.
– Nem fogom – mondtam.
– Mi az, hogy nem?! – Edina még a bögréjét is letette.
Egy darabig kerestem a szavakat. Nem azért, mert megsajnáltam volna. Egyetlen csepp szánalom sem maradt bennem iránta. És nem is a bíróságtól vagy az ügyvédektől féltem.
– Nem akarok vele még levegőn sem osztozni – mondtam végül. – Nem akarok egy bíró előtt ülni vele szemben, papírokat mutogatni, bizonygatni az igazamat, könyörögni azért, ami eleve az enyém. Nem akarom hallgatni, ahogy ugyanazzal a nyugodt arccal hazudik, amellyel tegnap vizet ivott a konyhámban. Fulladjon meg abban a lakásban, ha neki ennyire kell. Nekem most az a fontosabb, hogy többé ne kelljen látnom.
Edina csak megrázta a fejét, nagyot sóhajtott, de nem vitatkozott tovább.
Két nappal később azonban elkezdődött.
Gábor engem egyszer sem hívott. Senkit nem keresett olyan szorgalmasan, mint mindenki mást. Felhívta az anyját, a szomszédokat, Nóra osztálytársainak szüleit, azokat az embereket, akikkel együtt ácsorogtunk ünnepségeken, és akikkel közösen dobtuk össze a pénzt a tanárok ajándékaira. A története simára volt csiszolva: a felesége megbolondult, ok nélkül féltékenykedni kezdett egy teljesen ártatlan kolléganőre, jelenetet rendezett mindenki előtt, aztán fogta a holmijait, elvitte otthonról a beteg gyereket ki tudja hová, és megfosztotta az apát a gyerekeitől. A levett pénzről természetesen egy árva szót sem ejtett.
Erzsébet csak egyszer telefonált rám.
– Te mégis mit művelsz, te szégyentelen? – támadt nekem köszönés helyett. – Azonnal vidd vissza a gyerekeket az apjukhoz. Teljesen odavan.
– Inkább attól van odáig, hogy eltüntette Marcell kezelésére félretett pénzét – válaszoltam. – Kérdezze meg tőle, Erzsébet. És kérdezzen rá az éttermekre meg a szállodára is.
Letette. Többé nem hívott vissza. Én pedig pontosan tudtam: szombatonként ugyanúgy fog majd palacsintát sütni az unokáinak, zoknit köt nekik, megölelni őket, mintha semmi sem történt volna. És senki, soha az életben nem fogja megkérdezni tőle, kinek az oldalán állt mindazokban az években, amikor én az ő padlóját és csempéjét súroltam.
Edina háza előtt egyszer Katalin állított meg. Közös ismerősünk volt, abból a fajtából, aki mindenről elsőként értesül, és úgy adja tovább, mintha kötelessége lenne.
– Ritukám – kezdte összeszorított szájjal –, persze te tudod, a ti családi ügyetek. De a gyerekeknek szükségük van az apjukra. Te meg csak úgy kirántottad őket a megszokott helyükről, elhoztad őket az édesapjuktól egy idegen kanapéra. Ez így nem szép. Nem emberi.
– És olyan apára szükségük van, aki elveszi tőlük a kezelésükre gyűjtött pénzt, aztán a szeretőjére költi? – kérdeztem.
Katalin már nyitotta a száját, hogy elmondja a kész, jól begyakorolt válaszát, de nem vártam meg. Gondolja végig egyedül. Gondolják csak végig mindannyian.
Azon a napon értettem meg, hogy nem hallgathatok tovább, amikor Nóra sírva jött haza az iskolából. Az egyik anya azt mondta a saját lányának, hogy Nóra anyja tönkretette a családját, és elhagyta a rendes, jó apukát. A kislány pedig szünetben, mindenki előtt továbbadta ezt Nórának.
Gábor mások kezével ütött engem. A gyerekeken keresztül. A tízéves lányomon át.
Aznap este leültem a telefonommal, és írni kezdtem.
Írtam az osztály szülői csoportjába, ahol több mint harmincan voltunk. És írtam a nagy családi beszélgetésbe is, ahol ott ült az anyja, a nagynénjei, az unokatestvérei. Pont azoknak az embereknek, akiket egész héten gondosan ellenem hangolt.
Röviden fogalmaztam. Könnyek, jajgatás, önsajnálat nélkül. Leírtam, hogy elhagyom a férjemet. Hogy nem féltékenység az ok, bár ő ezt terjeszti mindenkinek. Leírtam, hogy levett hétszázhúszezer forintot, amit másfél éven át gyűjtögettünk a kisebbik fiunk rehabilitációjára, és egy másik nőre költötte: éttermekre, vidéki wellnesshotelre, szalonra, ajándékokra. Mellékeltem a banki kivonat képernyőfotóit is. Az átutalások címzettjének nevét. A dátumokat. Az összegeket. Mindent pontosan úgy, ahogy történt.
Az ujjam egy pillanatra megállt a küldés gomb fölött. Nóra is benne van abban a csoportban. Az osztálytársak gyerekei is. Mindenki látni fogja. Mindenki elolvassa.
Megnyomtam.
A telefonom mintha felrobbant volna. A válaszok egymás után kezdtek érkezni.