Te egyszerűen elveszed, ami másé.
Gábor ekkor megragadta a könyökömet.
– Ő a munkatársam, üzleti ügyben találkoztunk – sziszegte. – Mégis mit művelsz itt mindenki előtt? Nincs benned egy szemernyi szégyen sem?
– Engedd el a karomat – feleltem nyugodtan. – A kabátodat tegnap kitisztítottam. Most már mehetsz, és összepiszkolhatod újra.
Megfogtam Marcell kezét, és elindultam vele a szökőkúttól a megálló felé. A hátam szinte égett, mintha valaki nyitott tenyérrel tartaná a forróságot a lapockáim között. Mégsem néztem vissza. Egyetlenegyszer sem. Mögöttem csend maradt. Se ő, se Vivien nem szólt utánam semmit. Ez a némaság rosszabb volt bármilyen üvöltésnél.
Este Gábor úgy jött haza, mintha semmi sem történt volna. Megvacsorázott, leült a tévé elé, aztán megsimogatta Marcell fejét. Később, amikor már az ágyban feküdtünk, háttal nekem, megszólalt:
– Fényes nappal hülyét csináltál belőlem. Féltékenykedtél egy egyszerű kolléganőre. Neked kellene szégyellned magad.
– Rendben – mondtam a plafont bámulva. – Akkor csak kolléganő.
Azt hitte, bevettem. Azt gondolta, ezzel lezárta a dolgot. Én pedig feküdtem a sötétben, és nem az éveket számoltam, nem is a sérelmeket. Azt számoltam, mennyibe kerülhettek nekem azok a bizonyos „üzleti vacsorái” meg a hétvégi „helyszíni kiszállásai”, amelyekről soha, egyetlen forinttal sem adott magyarázatot.
Másnap reggel, miután elment, elővettem a borítékot a szekrényből.
Már a súlyából tudtam. Mielőtt felnyitottam volna, éreztem, milyen könnyen simul a tenyerembe.
A pénz fele volt benne. Vagy még annyi sem. Kétszer is megszámoltam, lassan, aprólékosan, mintha attól, hogy újra és újra végigcsúsztatom az ujjaimat a bankjegyeken, valahogy több lehetne belőlük.
Másfél éven át gyűjtöttünk Marcell fejlesztésére. Hétszázhúszezer forint kellett volna a teljes foglalkozássorozatra és a készülék új beállítására. Az orvos külön figyelmeztetett, hogy nem szabad halogatni, mert minden elvesztegetett hónapot később kétszeres erővel kell majd bepótolni. Én pedig félretettem mindent, amit csak tudtam. A bevásárlás után megmaradt aprót, a születésnapokra kapott pénzt, minden kis összeget. Magamnak ezalatt semmit nem vettem. Egyetlen ruhát, egyetlen apróságot sem.
Most pedig ott volt előttem a boríték alján zizegő üresség.
Leültem Gábor laptopja elé. A levelezésére soha nem tett jelszót. Hiszen ki lennék én, hogy bármit ellenőrizzek? Csak egy otthon ülő feleség.
A bankkártya-kivonat magától megnyílt, az utolsó fülön hagyta. Még bezárni sem vette a fáradságot.
Étterem. Két nap múlva újabb étterem, drágább. Szépségszalon. Virágküldés, egy hónapon belül kétszer. Átutalás egy idegen számlára; a kedvezményezett nevét addigra már kívülről tudtam. Újabb utalás, még nagyobb összeg. Vidéki wellness-szálloda, két éjszaka kifizetve. Pont azon a hétvégén, amikor azt mondta, sürgősen el kell mennie egy távoli munkára, ahol még térerő sincs.
Nem sírtam. Belül valami dermesztő hidegség áradt szét bennem, és vele együtt különös tisztaság. Olyan, mint fagyos reggeleken, amikor a levegő marja a torkot, de a látóhatár szinte végtelennek tűnik.
Felhívtam Edinát.
– Hozzányúlt Marcell pénzéhez – mondtam köszönés helyett. – Ahhoz, amit a fejlesztésre tettünk félre. Elvitte a felét. Neki.
– Kinek neki? – kérdezte értetlenül a barátnőm.
– Annak a nőnek, aki annak idején kitúrt a munkahelyemről. Most Gábor szeretője. Tegnap láttam őket a szökőkútnál.
Edina sokáig hallgatott a vonal túlsó végén.
– Mennyit vett ki? – kérdezte végül halkan.
– Több mint a felét. Hétszázhúszezret gyűjtöttünk másfél év alatt, forintról forintra. A teljes programra és az új beállításra. Most kevesebb mint a fele maradt.
– Ennyi pénzt… – fújta ki a levegőt Edina. – Teljesen elveszítette a józan eszét? Már szégyene sincs?
– Nincs – mondtam.
Gábor későn ért haza. Én a konyhában ültem, előttem az asztalon a nyitott boríték. Nem kapcsoltam lámpát; az ablakon beszűrődő kékes alkonyatban vártam.
– Miért ülsz itt sötétben, mint valami kuvik? – kérdezte, és felkattintotta a villanyt.
Amikor meglátta a borítékot, egy pillanatra megmerevedett. Aztán vállat vont, és a hűtőhöz lépett.
– Ja, ez. A munkán majd felveszem, egy hét múlva visszateszem. Csúszik az előleg, kellett egy kis áthidalás a közösből.
– Ne hazudj – mondtam. – Láttam a kivonatot. Éttermek. Szalon. Szálloda. Utalások Vivien számlájára.
Töltött magának egy pohár vizet. Lassan ivott, nyugodtan, mintha időt akarna nyerni, hogy kitalálja a következő mondatot.
– És most mi lesz? – tette le a poharat. – Jelenetet rendezel? Tányérokat törsz? Te nem olyan vagy. Te türelmes vagy, pont mint az anyád.
– Beadom a válókeresetet – mondtam.
Ekkor nevetni kezdett. Igazán, jóízűen, mintha valami remek viccet hallott volna.
– Te? Válni? – A nevetéstől még a hokedlire is leült. – És hová mennél, Rita? Miből élnél? Tíz éve itthon ülsz, nincs állásod, nincs rendes munkaviszonyod, nincs egy filléred sem. Két gyerek lóg a nyakadon, az egyik ráadásul… – a gyerekszoba felé biccentett – tudod jól, mennyi gond van vele, még évekig hordhatod ide-oda. Ki venne magához így? Mit kezdenél magaddal? Sehova sem mész. Reggelig kisírod magad, holnap pedig szépen felkelsz, és kivasalod az ingemet, mint eddig.
Megitta a maradék vizet, aztán rendkívül elégedetten elment aludni.
Én pedig ott maradtam a konyhában, és hosszú évek óta először nem éreztem félelmet. Csak azt a hideget és azt a kíméletlen világosságot, amelytől az ember messzire lát.
Másnap reggel Marcell a padlón ült, és egy leeresztett lufit forgatott a kezében. Valamelyik születésnapról maradhatott meg; begurult a kanapé mögé, és egy hétig ott hevert.
– Anya, mikor megyünk ahhoz a doktor bácsihoz, aki a hangokkal játszik? – nézett fel rám. – Megígérted, hogy hamarosan elmegyünk.