Volt, aki azt írta: „ez borzalmas, tarts ki”, mások csak szívecskéket küldtek. Akadtak azonban jó páran olyanok is, akik rögtön azt kezdték firtatni, miért kellett ezt mindenki előtt kiteregetni, hiszen ez mégiscsak családi ügy, és vajon mit érezhetnek most a gyerekek, ha ilyesmit kell olvasniuk.
Az egyik anyuka hosszú üzenetet fogalmazott meg. Azt írta, természetesen jogom van elválni, ha így döntöttem, de hogy ilyen szennyest öntsek egy olyan csoportba, ahol az osztály gyerekei is jelen vannak, az szerinte már túlment minden határon. Szinte azonnal válaszolt neki egy másik nő, nem is egy mondatban, hanem legalább tíz üzeneten keresztül. Azt írta, hogy ilyen helyzetben hallgatni annyit jelent, mint falazni annak, aki ezt tette, és a gyerekek előbb-utóbb úgyis megtudnák az igazságot. Jobb, ha azt hallják, ami valóban történt, nem pedig Gábor meséit.
Vitázzanak csak.
Ő két héten át suttogva terjesztette a saját változatát, folyosókon, sarokban, a hátam mögött. Én egyszerűen kimondtam az enyémet hangosan, és mellé tettem a bizonylatokat.
Gábor öt perc múlva felhívott. Két hét óta először.
– Te megőrültél, te szerencsétlen? – hörögte a telefonba, mintha nem kapna levegőt. – Felfogod egyáltalán, mit műveltél? Most már a munkahelyemen is… mindenki… mindenki tudni fogja…
– Igen – mondtam halkan. – Most már mindenki tudja.
Azzal letettem.
A gyerekek Edinánál, a kihúzható kanapén aludtak, egymásba kapaszkodva. Én egyedül ültem a konyhában, a csend közepén.
A csapból lassan, egyenletesen csepegett a víz. Csak akkor vettem észre, hogy a vállam leereszkedett. Évek óta úgy tartottam felhúzva, mintha állandóan ütésre várnék hátulról, mintha ösztönösen védeném a tarkómat. Most először nem feszült bennem semmi ugyanúgy.
A telefonom röviden pittyent. Banki értesítés érkezett.
Az első munkát, amit három nappal korábban elvállaltam egy szabadúszó platformon, elfogadták. Egy apró pékség cégtáblájához kellett egyszerű tervet készítenem. A kezemmel próbáltam visszaemlékezni arra, hogyan is kell ezt csinálni; közben dühített, hogy valaha tudtam, aztán valahol útközben elfelejtettem. Most mégis sikerült. Jóváhagyták, és átutalták a pénzt.
Nem volt sok. Olyan kevés, hogy szinte szégyelltem volna kimondani az összeget.
De az az én pénzem volt.
Tíz év után az első, amit én kerestem meg, egyedül.
Ott ültem a konyhaasztalnál, néztem a képernyőn azt a szerény kis számot, és fontosabbnak éreztem minden összegnél, amit Gábor valaha hazahozott, majd ugyanazzal a mozdulattal ki is vett a közös borítékból.
Három hónap telt el azóta.
Most egy egyszobás lakást bérlek a város szélén, készpénzben fizetem. Dolgozom, amit csak tudok: látványterveket, cégtáblákat, kisebb szövegeket, egyszerű tördeléseket vállalok. Mindent, amire sikerült visszaemlékeznem, és mindent, amit újra megtanultam éjszakánként, hajnalig, internetes videókból, leírásokból, próbálkozásokból.
A pénz éppen csak elég. Minden ezrest megnézek, mielőtt kiadom. De ezek a forintok hónapról hónapra már az enyémek. Senki nem kérdezi meg, miért vettem a gyerekeknek gyümölcslevet, amikor csapvizet is ihattak volna.
Marcell újra jár a tanfolyamra. Megint összeraktam rá a pénzt. Nem egyszerre, nem könnyen, hanem darabonként. Egyik megbízásból egy keveset, a másikból még valamennyit, míg végül kijött.
Gábor az első bírósági tárgyaláson azt állította, hisztérikus vagyok, és szándékosan ellene hangolom a gyerekeket. A válást legkorábban egy hónap múlva mondhatják ki – ezt az ügyvéd magyarázta el. Két kiskorú gyerekünk van, ezért minden csak bíróságon keresztül intézhető, ennél gyorsabban a törvény szerint nem megy.
A tartásdíjat késve fizeti, hol megérkezik, hol nem, mintha valami nagy szívességet tenne vele. Az ismerősöknek pedig még mindig azt meséli, mennyire bosszúálló vagyok, és hogyan szégyenítettem meg őt egy egész osztályközösség előtt.
Vivienről azt hallottam, már nincs vele. Többet egyszer sem láttam, és nem is akarom látni. Épen, sértetlenül távozott az egészből, ugyanazzal a vörös sállal a vállán, amiben először megjelent előttem. Mintha ő csak átsétált volna valaki más életének romjain.
Az anyósom szombatonként palacsintát süt az unokáinak, és zoknit köt nekik. Nem kérdez sokat. Én sem mondok többet a szükségesnél.
Előttünk viszont újabb per áll. Gábor kérte a kapcsolattartás rendjének meghatározását, hétvégére magához akarja vinni a gyerekeket. Hogy ennek mi lesz a vége, egyelőre nem tudom.
Sokszor eszembe jut, vajon helyesen tettem-e, hogy mindezt nyilvánosság elé vittem. Talán hallgatnom kellett volna, legalább a gyerekek miatt. Talán nem. Erre még mindig nincs biztos válaszom.
Reggelente magamtól ébredek. Még az ébresztő előtt, még azelőtt, hogy Marcell mocorogni kezdene a másik szobában. Fekszem egy percig a csendben.
A vállam lent van.
És a lapockáim között már nem tart senki ökölbe szorított kézzel.