Marcell még odavetette a vállán át, hogy legalább nem fogják esténként ellenőrizni, elkészült‑e a házi feladat.
— Ugyan már — morrant fel gúnyosan. — Nem vagyunk kisgyerekek.
A következő pillanatban már kiviharzottak, az ajtó hangosan csapódott be mögöttük. Nóra ott maradt a lakás közepén, mozdulatlanul. A bögrében kihűlő, félig érintetlen kávéra nézett, és egy gondolat lassan, nyomasztóan kúszott fel benne: minden így kezdődik. Először eltűnnek a hangok, majd marad az üresség, miután az addig zajos élet kilép az ajtón.
Aznap este csörgött a telefon. Melinda, a szomszéd volt a vonal másik végén.
— Szervusz, Nóra. Ilona most nálam ül. Teljesen kivörösödött a szeme, és azt ismételgeti, hogy te kiraktad őt.
— Nem tettem ilyet — felelte hűvösen. — Világosan mondtam: visszaadja a pénzt, és maradhat.
— Azt mondja, rossz a vérnyomása, és nincs hová mennie.
— Nyugdíjat kap? — kérdezett vissza Nóra minden kerülő nélkül.
— Igen.
— Akkor van megoldás. Nem gyerek már, hogy ne tudjon magáról gondoskodni.
A beszélgetésben hirtelen szünet támadt.
— Tudod, nem akarok állást foglalni — szólalt meg végül Melinda óvatosan —, de egyedül, férj nélkül… az azért nehéz lehet.
Nóra ajkán halvány mosoly futott át.
— Akkor nehéz, ha van melletted valaki, akinek semmi sem fontos. Ha nincs ott — sokkal könnyebb.
Bontotta a vonalat, és hosszú idő után először érezte azt a furcsa, tiszta nyugalmat, amely nem eufória volt, hanem stabil csend.
Egy héttel később András jelentkezett. Késő este telefonált.
— Az ablak alatt állok. Engedj be, beszélnünk kell.
Nóra az ajtónál maradt, meg sem mozdult. Bizalmatlanság feszült benne, mellkasában harag és idegesség kavargott.
— Miről?
— Ezt nem telefonon.
Végül ajtót nyitott. András ott állt egy bevásárlószatyorral, arcán bűnbánó, kissé erőltetett mosollyal.
— Gyümölcsöt hoztam a gyerekeknek.
— Tedd le az asztalra — mondta röviden.
A férfi a konyhába ment, idegenként mozgott a térben. Leült, könyökét az asztalra támasztotta, arcát a tenyerébe temette.
— Nóra… mindent átgondoltam. Anyámnak persze nincs igaza. De idős, nem érti, hogy ez komoly.
— Az életkor nem mentség — vágta rá azonnal.
— Tudom. Csak… sajnálom, hogy akkor kiabáltam veled.
— Nem ez volt a baj — felelte csendesen. — Hanem az, hogy nem mellettem álltál.
András a terítőt nézte.
— Nem tudtam, mit tegyek… mégiscsak az anyám.
— És én? Én nem számítok?
Felnézett.
— Szeretnék hazajönni.
Nóra hallgatott.
— Minden másképp lesz — hadarta gyorsan. — Beszéltem vele, megígérte, hogy nem avatkozik bele semmibe.
— A pénzt visszaadta?
— Még nem, de azt mondta, hogy majd…
— Akkor semmi sem változott — mondta Nóra, és felállt. — Nem akarok úgy élni tovább, mint eddig.
— Pár forint miatt teszed tönkre a családot?! — tört ki Andrásból.
— Nem a pénz számít — válaszolta nyugodtan. — Hanem az, hogy nincs tisztelet. Se a munkám, se a szavaim iránt.
András közelebb lépett.
— Makacs vagy, de szeretlek. Kezdjük újra.
— Előbb rendezni kell a tartozást.
— De hát az anyám…
— Amikor megérted, hogy az „anya” nem egyenlő azzal, hogy mindent szabad, akkor beszélhetünk.
Nóra elfordult. András még állt egy ideig az ajtónál, majd felkapta a szatyrot, és csendben elment. Nem csapta be az ajtót, egyszerűen eltűnt, mintha beleolvadt volna az éjszakába.
A tél lassan elmúlt. Nóra egyre inkább a munkába temetkezett: megszaporodtak az ügyfelek, és már kiszállásokat is vállalt. A gyerekek alkalmazkodtak az új rendhez. Marcell kiegyensúlyozottabb lett, Lilla pedig szemmel láthatóan önállóbb.
Esténként hármasban ültek a kanapén, régi filmeket néztek, egyszerű vacsorát ettek, és jókat nevettek a naiv történeteken. Minden könnyebbnek tűnt, feszültség nélkül, őszintén.
Nóra néha azon kapta magát, hogy csendben így gondolkodik: nem vagyok egyedül. Csak végre azokkal vagyok, akik valóban számítanak nekem.