— Tessék, nézzék csak meg — szólalt meg Nóra, miközben az asztalra tette a gyűrött bizonylatot. — Három nappal ezelőtt vették fel a pénzt. Az én bankkártyámról. Ki intézte?
Ilona zavartan megigazította a kardigánját, a tekintete ide-oda kapkodott.
— Nem tudom… talán valami hiba történt — motyogta. — Az automaták néha tévednek.
— Tényleg? — Nóra hangja hidegen csengett. — Az automaták mostanában gyógyszertárba járnak? Meg „kölcsönadnak” barátnőknek?
András ingerülten legyintett, mintha el akarná hessegetni az egészet.
— Nóra, feleslegesen fújod fel. Hiszen az anyámról van szó.
— Pont ezért — felelte halkan, de határozottan. — Egy anyáról, akinek példát kellene mutatnia. Nem pedig egy család pénzéhez nyúlni, ahol minden forint számít.
A szobára súlyos némaság telepedett. Csak a falon lógó óra egyhangú kattogása törte meg a csendet.
Nóra mellkasát furcsa szorítás fogta el, mintha a levegő hirtelen sűrűvé vált volna. Andrásra nézett, és abban a pillanatban világossá vált számára: amit eddig „mi”-nek hitt, már nem létezik. Van András és az anyja. Ő pedig csak valaki a peremen.
— Ilona — szólalt meg végül csendesen. — Kérem, adja vissza a pénzt.
— Nincs nálam! — csattant fel az asszony. — Ha annyira kell, keresse meg!
— Meg is fogom — bólintott Nóra. — És bejelentést teszek.
András döbbenten fordult felé.
— Elment az eszed? A saját anyámat akarod feljelenteni?
— Én meg a gyerekeim anyja vagyok — válaszolta. — És ha valaki tőlük vesz el, nem hallgatok.
— Elvesz?! — kiáltotta Ilona éles hangon. — Hálátlan vagy! Hét éve élek itt, gondoskodtam rólatok!
— Az én pénzemből — mondta Nóra fáradtan. — És sosem kértelek erre.
Ezzel kiment az előszobába. A szekrény mélyéről előhúzott egy régi, kopott bőröndöt, és az ajtó mellé állította.
— Mit művelsz?! — ordította András.
— Segítek összepakolni anyukádnak.
— Te komolyan ki akarod tenni?! — vörösödött el.
— Igen.
Ilona felpattant a székből.
— Na persze! Ezért főztem, ezért vigyáztam a gyerekekre!
— Az én keresetemből — felelte Nóra nyugodtan. — És nem kértem érte semmit.
— Elég volt! — sikította az asszony András felé. — Elmegyek! De meglátod, fiam, ez a nő még magadra hagy!
— Mehet — mondta Nóra. — De a kulcsokat itt hagyja.
— Azt majd meglátjuk! — vágta oda Ilona, és beviharzott a szobába.
András ott maradt az előszobában, tanácstalanul, mintha hirtelen döntést követelne tőle az élet.
— Nóra… ezt nem lehet így — suttogta. — Ő az anyám.
— Én pedig a gyerekeinké — felelte halkan. — És nem engedem, hogy bárki kifossza őket.
Sokáig nézett rá. Arra az emberre, aki egykor védelmet ígért, most mégis a hallgatást választotta.
— Dönts, András — mondta végül. — A családod… vagy az anyád színjátéka.
A férfi szólásra nyitotta a száját, de egyetlen hang sem jött ki rajta.
Három nap telt el azóta. András nem jelentkezett, nem hívott, nem írt. Mintha eltűnt volna. A lakásban szokatlan nyugalom uralkodott: hallatszott a konyhai óra ketyegése, a radiátor halk szisszenése.
Nóra most már arra ébredt, ami korábban ismeretlen volt: csöndre. Nem volt edénycsörömpölés, nem szólt a tévé, és nem hangzott el a megszokott kérdés sem a szemüvegről. Eleinte megkönnyebbülést érzett, később azonban a csend nyomasztóvá vált.
Reggel, miközben a gyerekek az iskolához készülődtek, igyekezett magabiztosnak látszani.
— Anya, apa mikor jön vissza? — kérdezte Marcell, miközben begombolta a kabátját.
— Amikor rájön, mi a dolga — válaszolta nyugodtan.
— És a nagyi? — kérdezett vissza.
— Neki most máshol van az otthona.
Lilla halkan felsóhajtott, mintha egy régóta visszatartott levegőt engedne ki, és az arcán óvatos remény suhant át.