— Elegem van abból, hogy az anyád rendszeresen lenullázza a bankszámlámat! Én gürcölök egész nap, ő pedig elszórja a pénzt a maga „gyógyszereire”. Tényleg betelt a pohár!
— Már megint letiltottad a kártyákat? — András hangja mennydörgött, mintha még a panel falai is visszhangozták volna. — Anyám most már még kenyeret sem tud venni!
Nóra a mosogató előtt állt, egy csészét szorongatott, az ujjai finoman remegtek. Nem ijedtség volt ez, hanem felgyülemlett indulat. Megtörölte a kezét a konyharuhában, majd lassan, kimérten megfordult.
— Igen, letiltottam. Mert meguntam, hogy az anyád úgy bánik az én kártyámmal, mintha a saját pénztárcája lenne.
András közelebb lépett. A munkaruhájából áradó olajszag elárulta, hogy egyenesen a szervizből érkezett, át sem öltözött.
— Fel tudod fogni, hogyan fest ez kívülről? Egy idős nyugdíjas nő, az édesanyám, pénz nélkül marad!
— Az az idős nyugdíjas nő — felelte Nóra higgadt, már-már hideg hangon — múlt hónapban harmincezer forintot vett fel a számlámról. Az azt megelőző hónapban pedig huszonötezret.
A szoba felől ekkor megjelent Ilona, zilált ősz hajjal, arcán a megsértett áldozat jól begyakorolt kifejezésével.
— Nórácska, kérlek, ne kezdjük elölről. Csak nem gondolod, hogy idegen lennék itt? Mintha valami jöttment volnék…
Nóra összefonta a karját.
— Akkor mégis kinek a pénzéből megy a „gyógyszer”, a „barátnő megsegítése” meg a külföldi vitamin?
— Minden igaz! — vágott közbe András. — Anyám beteg, te pedig még bizalmat sem adsz neki!
— És én micsoda vagyok? Egy automata, ami csak pénzt termel? — csattant fel Nóra. — Hajnalban kelek, viszem a gyerekeket iskolába, dolgozom estig, aztán hazajövök. És minden alkalommal rettegek ránézni a számlára, nehogy megint mínuszban legyen.
Ilona lassan leült a kisszékre, látványosan felsóhajtott.
— Uramisten… már ott tartunk, hogy az aprót is számolgatjátok, mintha nem lennénk család.
— Ha tényleg család lennénk — válaszolta Nóra nyugodtan —, akkor nem vennétek el kérdezés nélkül.
— Hiszen mindent a családért csináltam! Gyógyszer, étel…
— A családért, persze — húzta el a száját Nóra. — Akkor magyarázd meg, miért járnak a gyerekeink télikabát nélkül.
Ilona arca vörös lett az indulattól.
— Szóval szerinted tolvaj vagyok?
— Nevezd, ahogy akarod. A számok attól még nem változnak.
András nagy levegőt vett, majd ököllel az asztalra csapott.
— Elég volt! Az anyám nem tolvaj, és nem engedem, hogy így beszélj vele!
Nóra érezte, ahogy belül minden felforr. Túl jól ismerte ezt a jelenetet: az anya mártírt játszik, a fiú pedig pajzsként áll elé. Mindig ugyanaz a forgatókönyv.
— Akkor dönts — mondta halkan, de kérlelhetetlenül. — Vagy te figyelsz oda arra, mit csinál az anyád, vagy én intézkedem.
— Mégis mit? — vigyorodott el András gúnyosan. — Feljelentesz minket?
— Miért ne? Hetvenezer forint nem aprópénz.
— Nóra, ne dramatizáld túl! — emelte fel a hangját András. — Anya mindent visszaad majd!
— A nyugdíjából? — Nóra keserűen felnevetett. — Hány évig várjak erre?
Ilona színpadias mozdulattal a mellkasára szorította a kezét.
— András, fiam… rosszul érzem magam. Felszökött a vérnyomásom. Miatta…
András azonnal a gyógyszerekért sietett. Nóra némán figyelte őket, ahogy újra eljátsszák a megszokott jelenetet, és ekkor egyetlen gondolat villant át az agyán: ennek most vége lesz.
A hűtőhöz lépett, kinyitotta, és lehúzta a mágnes alól azt a bankautomata-blokkot, amelyről pontosan tudta, hogy a következő pillanatban mindent meg fog változtatni.