Tavasz elején András ismét felkereste telefonon. A hangja karcos volt, kimerültség ült benne.
— Nóra… szia. Anyám kórházba került. Azt mondja, szeretne találkozni veled.
Nóra egy pillanatra megdermedt.
— Miért?
— Azt állítja, bocsánatot akar kérni.
— Hol van most?
— A városi kórházban. Hatodik osztály.
Hosszú ideig csak ült az ágy szélén, mozdulatlanul. Végül felkelt, magára vette a kabátját, és elindult.
A kórtermet gyógyszerek és enyhén savanyú fertőtlenítőszag töltötte meg. Ilona sápadt volt, feltűnően lefogyott, és a tekintetéből eltűnt az a régi, kemény fény.
— Eljöttél… — suttogta. — Nem gondoltam volna.
Nóra közelebb lépett az ágyhoz.
— András mondta, hogy beszélni szeretnél velem.
— Igen… — az idős asszony a plafont bámulta. — Talán igazad volt. A pénzzel kapcsolatban… nem lett volna szabad. Azt hittem, nem veszed észre.
— De észrevettem.
— Szerszámokat akartam venni Andrásnak. Régóta vágyott rájuk. Meg akartam lepni. Csak hát… nálam minden így végződik.
Nóra nem tudta eldönteni, mennyire őszinte ez a vallomás.
— Akkor sem lehetett volna engedély nélkül elvenni — mondta halkan.
— Tudom. Sajnálom.
Először hallotta ezt tőle. Nem volt benne dráma, sem könnyek. Csak csendes, száraz beismerés.
— Visszaadni már nem tudom — tette hozzá Ilona. — De ha szeretnéd… mondd meg Andrásnak, hogy ő rendezze. Van félretett pénze.
Nóra megrázta a fejét.
— Nem szükséges. Én már mindent odaadtam. A pénzt is. Az idegeimet is.
Felállt.
— Jobbulást kívánok, Ilona.
— Nóra… — az asszony még megérintette a kezét. — Lehet, hogy erős vagy, de ne cipeld tovább a haragot. A sérelem belülről mar, mint a rozsda.
Nóra finoman kiszabadította a kezét, mégis érezte, hogy valami megmozdult benne.
Odakint már tavaszias meleg volt, a hó eltűnt, a nedves föld illata lengte be az utcát. Ahogy lépkedett, egy mondat visszhangzott benne: igaza van. A neheztelés lassan, de biztosan felőröl mindent.
Egy hét elteltével András ismét megjelent. Most nem hozott semmit.
— Anyu meghalt — mondta halkan.
Nóra nem válaszolt azonnal. A szavak nem akartak megszületni.
— Csak azt akartam mondani… sokszor emlegetett téged. És bocsánatot kért.
Nóra mélyet lélegzett.
— Én már megbocsátottam.
András bólintott.
— Tudom, hogy késő, de… néha szeretnék átjönni a gyerekekhez, ha lehet.
— Ők a gyerekeid — felelte nyugodtan. — Nem akadályozom. Csak ne maradj túl sokáig.
Ahogy ránézett, András megértette: fáradt, csendes, mégis rendíthetetlen nő áll előtte. Amit elveszített, az már nem kérhető vissza.
— Megváltoztál — mondta halkan.
— Nem — válaszolta Nóra. — Csak nem viselem tovább azt, ami fáj.
Egy hónappal később Nóra a konyhában ült, teát kortyolt, miközben Lilla a házi feladatát írta, Marcell pedig a szerszámos dobozából bütykölt valamit. Az ablakpárkányon kivirágzott a fikusz — két év után először.
A lakás végre valódi otthonná vált. Nem voltak idegen feszültségek, szemrehányó csendek.
Esténként néha eszébe jutott András. Nem haraggal, inkább úgy, mint egy lezárt fejezet. Mint egy régi kulcs, amely már semmilyen ajtót nem nyit.
Nem akkor ért véget minden, amikor az anyós meghalt. És nem is akkor, amikor a házasság széthullott. Akkor zárult le igazán, amikor Nóra megértette: a szeretet nem PIN-kód, amit ki lehet lesni, majd addig használni, amíg le nem tiltják a kártyát. A szeretet bizalom. És ha azt engedély nélkül veszik el, a számla előbb-utóbb kiürül.
Ő pedig többé nem engedte, hogy bárki más az ő helyettese legyen.