A levegő egyszerre ólomsúlyúvá vált körülötte. Eszternek úgy tűnt, mintha az előszoba falai lassan összezárnának fölötte. „Az én kis naiv feleségem.” Ez a két szó mélyebbre mart belé, mint maga a hazugság. Miközben ő naponta tizenkét órán át gyúrta a tésztát a pékségben, a férje és annak anyja az ő hátán spóroltak maguknak kényelmesebb, csillogóbb életre.
Ekkor megcsikordult a kulcs a zárban.
— Eszterkém, én vagyok! — kiáltotta vidáman Levente, és már tárta is az ajtót. Mögötte zihálva betoppant Erzsébet is.
— Jaj, az a bolond fejem! Itt hagytam a táskámat! — kezdett sopánkodni az anyósa, ám a mondat közepén elakadt, amikor találkozott Eszter tekintetével.
Eszter mozdulatlanul állt. Egyik kezében a táskát szorította, a másikban a szerződést és a befizetési bizonylatokat tartotta. A lába előtt két hatalmas, kockás utazótáska púposodott; tíz perc alatt beledobált mindent, ami Leventéé volt.
— Ez meg mi? — pislogott zavartan Levente, hol a papírokra, hol a megpakolt csomagokra meredve.
— Ez? A költözésed, Leventécske — felelte Eszter halkan, de olyan metsző nyugalommal, hogy Erzsébet ösztönösen hátrált egy lépést. — Anyádhoz. Az új autóba.
— Eszter, te meg hogy képzeled, hogy más holmijai között turkálsz?! — találta meg hirtelen a hangját Erzsébet, és kitépte a táskát a menye kezéből. — Miféle jogon nyúlsz hozzá?!
— És maguk miféle jogon élnek az én pénzemből? — Eszter közelebb lépett. — Három hónap. Kilencven napja tartok el egy ereje teljében lévő, egészséges férfit. Én fizetem a rezsit, én veszem az ételt, én mosok, főzök, robotolok. Ő pedig szépen félreteszi a fizetését magának, pontosabban magának, Erzsébet. Hogy majd új kocsival gurulhasson ki a piacra?
Levente arca vörösbe borult, vonásai megkeményedtek.
— Eszter, ezt teljesen félreérted… Ez meglepetés lett volna!
— Meglepetés? — Eszter keserűen felnevetett. — Az, hogy „a kis naiv feleségem semmit sem sejt”, az volna a meglepetés? Akkor kapaszkodjatok, mert most ti kaptok egyet. Ebből a táskából pontosan hatszázezer forint készpénzt vettem ki. Ez a részed az albérletből, az ételből és abból a sok átvirrasztott éjszakából, amit az elmúlt három hónapban miattad nyeltem le. A többi a tiétek. Fogjátok a csomagokat, és menjetek.
— Hát neked teljesen elment az eszed?! — visította Erzsébet, a mellkasához szorítva a táskát. — Ez az én fiam pénze! Ugyan kinek kellenél te nélküle? Egy közönséges pénztáros vagy! Leventém majd talál magának hozzád méltóbb nőt, te meg még bánni fogod!
— Kifelé — Eszter szélesre tárta a bejárati ajtót. — Vagy hívom a rendőrséget, és akkor majd együtt tisztázzuk, hogyan kerül egy nyugdíjas asszony táskájába ekkora, eredetét tekintve igencsak kérdéses készpénz.