Eszter a szűk előszoba közepén állt, és mozdulatlanul bámulta a nehéz, bordó műbőr táskát. A táska mélyéből újra és újra felberregett egy telefon; immár ötödször rezgett kitartóan.
Anyósa, Erzsébet, alig tíz perce rohant el. Azt hajtogatta, hogy mindjárt lekési a buszt. Csak „benézett a fiatalokhoz”, ahogy ő mondta, meg persze megivott egy teát a házi keksszel, amelyet Eszter előző éjjel, a pékségben ledolgozott műszak után sütött meg, már szinte félálomban.
A telefon azonban nem hagyta abba. Eszter sóhajtott, résnyire széthúzta a cipzárt, hogy elutasítsa a hívást, ám a keze félúton megállt. A mobil kijelzőjén vakító értesítés világított a banki alkalmazásból: „Készpénzbefizetés: 260 000 Ft. Sikeres tranzakció.”
A készülék mellett, hanyagul begyűrve az oldalzsebbe, fehér papírcsíkok kandikáltak ki. Eszter maga sem értette, miért nyúlt utánuk, mégis kihúzta az egyik szélét. Bankautomatából származó bizonylatok voltak. Az egyik az előző hónapból, a másik az azt megelőzőből. Az összegek: 260 000, 280 000 forint… És ami még furcsább volt: minden befizetés dátuma pontosan egybeesett azokkal a napokkal, amikor Leventének, a férjének, meg kellett volna kapnia a fizetését a bútorgyárból.
Eszter hátán hideg, kellemetlen borzongás futott végig.
Levente három hónapja ugyanazzal a megtört, bűnbánó arccal jött haza. Az előszobában lerúgta a cipőjét, nagyot sóhajtott, aztán halkan dünnyögte:
– Megint csak ígérgetnek. A főnök azt mondta, jövő héten mindent rendeznek… Tarts ki még egy kicsit, Esztikém.
És Eszter kitartott. Pluszműszakokat vállalt a pékség kasszájánál. Esténként úgy ért haza, hogy alig állt a lábán. Sűrű leveseket főzött csirke far-hátból, akciós darált húsból sütött fasírtot, még a harisnyán is spórolt: a régieket hordta, amelyeket már többször megstoppolt. Csak hogy az ő Leventéje rendesen ehessen. Hiszen férfi, kétkezi munkát végez, szüksége van az erőre. Levente pedig valóban vigyázott az erejére: megette a vacsora dupla adagját, megsimogatta a felesége vállát, majd elnyúlt a kanapén, és csatornáról csatornára kapcsolgatott.
Most pedig Eszter ott állt a bizonylatokkal a kezében. Egymillió-kétszázezer forint. Ennyit adott át a férje nyugodt szívvel az anyjának három hónap alatt, miközben ő aprópénzt számolgatott a buszjegyre.
A táska alján félbehajtott A4-es lap lapult. Eszter ujjai remegtek, amikor szétnyitotta. Egy vadonatúj szalonos crossover előzetes adásvételi szerződése volt. A vevő neve: Erzsébet. Legalul, a margón Levente jól ismert, lendületes kézírásával ez állt: „Anya, még két hónapig kell rákapcsolnunk, és hitel nélkül elhozzuk az autót. Az én kis naiv feleségem semmit sem sejt.”