– …hanem azt, hogy üljünk le, és találjunk olyan megoldást, amelyik nem teszi tönkre egyikünket sem – folytatta Anna, óvatosan megválogatva a szavait. – Gábor sarokba szorított: vagy önök maradnak velünk, vagy válunk. Ez nem döntés, hanem kényszerítés. Egy családban ilyesmiről nem így határoz az ember.
Erzsébet hosszasan fürkészte a menyét. A tekintetében már nem volt annyi él, inkább fáradtság és valami nehezen kimondható beismerés.
– Tudod, Anna, őszinte leszek – szólalt meg végül. – Sosem voltam teljesen biztos benne, hogy te vagy a legjobb választás a fiamnak. Mindig olyan erősnek láttalak, túl önállónak, túl sokat dolgozónak. Azt hittem, a karriered fontosabb neked mindennél. De azt is látom, hogy szereted Gábort. És ő is ragaszkodik hozzád, még akkor is, ha néha úgy viselkedik, mint egy makacs gyerek.
Anna meglepetten nézett rá. Ilyen mondatokat az anyósától végképp nem remélt.
– Beszélni fogok vele – tette hozzá Erzsébet határozottabban. – Nem lesz több fenyegetőzés, nem lesz több válással dobálózás. Közösen kell kitalálnunk, hogyan tovább. Lehet, hogy tényleg keresünk egy kisebb albérletet valahol a közelben. István ugyan nyugdíjas, de még vállal ezt-azt. Én sem vagyok munkaképtelen, találok valamit. Valahogy csak talpra állunk.
– Köszönöm – suttogta Anna, és úgy érezte, mintha valami nehéz kő gördült volna le a mellkasáról. – Én sem akarom, hogy egyedül maradjanak. Segítek, amiben tudok. Hiszen végső soron egy család vagyunk.
Aznap este, amikor Gábor hazaért, különös látvány fogadta. A felesége és a szülei nyugodtan vacsoráztak az asztalnál, mintha délelőtt még nem feszült volna köztük levegőt szikráztató ellentét. Zavartan megállt az ajtóban, aztán lassan leült közéjük.
– Gábor, megbeszéltük a dolgot – kezdte Erzsébet, mielőtt a fia bármit kérdezhetett volna. – Arra jutottunk, hogy négy felnőtt embernek egy lakásban élni hosszabb távon nem lenne szerencsés. Apáddal keresünk valami olcsó kis helyet a közelben. Ti pedig segítetek, amennyire belefér.
Gábor előbb az anyjára, majd Annára nézett. Látszott rajta, hogy nem érti, mikor fordult meg ennyire a helyzet.
– De hát… hogyhogy?
– Nincs „de hát” – vágta el Erzsébet. – A fiatal házasoknak saját tér kell. Nekünk is kényelmesebb lesz, ha nem kell állandóan alkalmazkodnunk hozzátok. Egyik nap hangos a zene, másik nap vendégek jönnek, harmadik nap későn esztek vacsorát… nem vagyunk már mi ehhez hozzászokva.
Anna hálás pillantást vetett rá. Még mindig furcsának tűnt, hogy éppen ez az asszony áll most mellé, akit eddig olyan megközelíthetetlennek hitt.
– Amíg találunk lakást, természetesen itt maradunk – folytatta Erzsébet. – De csak átmenetileg. Két hét, legfeljebb. És te, fiam, többé ne merj ultimátumokat adni a feleségednek. Nem azért neveltünk fel, hogy zsarnokként viselkedj azzal, akit szeretsz.
Gábor arca elvörösödött, és lehajtotta a fejét.
– Sajnálom – mondta halkan. – Mindannyiótoktól bocsánatot kérek. Megijedtem. Nem tudtam, mit tegyek, és ostobán reagáltam.
– Éppen ezért kellett volna beszélned velünk – jegyezte meg Erzsébet szigorúan, de már nem bántóan. – A család nem azt jelenti, hogy valaki parancsol, a többiek pedig engedelmeskednek. Hanem azt, hogy meghallgatjuk egymást, és tiszteletben tartjuk a másik félelmeit is.
Vacsora után Erzsébet és István átvonultak a nappaliba, hogy bekapcsolják a tévét. Gábor a konyhában maradt Annával. Egy darabig csak álltak egymással szemben, aztán a férfi odalépett hozzá, és átölelte.
– Bocsáss meg a tegnapiért – mondta rekedten. – Úgy viselkedtem, mint egy teljes bolond.
– Igen – felelte Anna, de a hangjában nem volt keménység. – Viszont értem, miért történt. Féltetted a szüleidet. Ez emberi dolog.
– Szeretlek – súgta Gábor. – Soha nem akartam igazán elválni tőled. Csak dühös voltam, és kimondtam, amit nem lett volna szabad.
Anna a vállára hajtotta a fejét.
– Tudom. De ilyet többé ne tegyél. Mi ketten is család vagyunk. A döntéseinket együtt kell meghoznunk, nem fenyegetésekkel.
– Megígérem – szorította magához erősebben Gábor. – Nincs több ultimátum.
Ekkor Erzsébet hangja átszűrődött a nappaliból:
– Gyerekek, nem jöttök? Most kezdődik egy nagyon jó film!
Anna és Gábor egymásra pillantottak, majd egyszerre nevették el magukat. A feszültség ugyan nem tűnt el varázsütésre, de valami mégis megmozdult köztük. Bármi várt rájuk, együtt kellett szembenézniük vele: a gondokkal, a vitákkal, a kényelmetlen döntésekkel is. A lényeg az volt, hogy nem egymás ellen, hanem egymás mellett álltak.
– Menjünk – mondta Anna, és megfogta a férje kezét. – Ne várassuk meg őket.
A nappaliban Erzsébet és István már kényelmesen elhelyezkedtek a kanapén. Erzsébet arrébb húzódott, hogy nekik is jusson hely.
– Gyertek csak, üljetek ide. Még alig kezdődött el.
Anna leült az anyósa mellé, és váratlan nyugalom áradt szét benne. Lehet, hogy ez a két hét mégsem lesz olyan elviselhetetlen, mint hitte. Talán éppen arra ad majd alkalmat, hogy jobban megismerjék egymást, és kevesebb előítélettel nézzenek a másikra. Mert a család nem csupán férjből és feleségből áll. Sokkal inkább egy külön kis világ, ahol mindenkinek meg kell találni a maga helyét.