– És a kettőtök intimitása? – Nóra jelentőségteljesen felhúzta a szemöldökét. – Hiszen még alig szoktátok meg, hogy házasok vagytok. El sem tudom képzelni, hogyan lehetne… tudod… úgy élni, hogy a szomszéd szobában ott vannak a szülők.
Anna halkan feljajdult, majd mindkét kezébe temette az arcát.
– Erre még csak nem is gondoltam! Úristen, ez tényleg maga a rémálom.
– Lehet, hogy nem ennyire reménytelen a helyzet – mondta Nóra, és utánatöltött a teáskannából. – Mi lenne, ha bérelnétek nekik valami kisebb lakást? Nem kell nagy, elég egy garzon is, akár kicsit kijjebb a városból. Még mindig olcsóbb volna, mint egy válás.
Anna fáradtan felsóhajtott.
– Gábor szerint nincs miből. És sajnos ebben igaza van. A felújítás minden tartalékunkat felemésztette. Ráadásul ott van még az autó törlesztője is.
– Akkor talán beszélj a szüleivel egyenesen – vetette fel Nóra. – Mondd el nekik, mit érzel, milyen nehéz ez nektek. Csak megértik, hogy egy fiatal párnak szüksége van saját térre.
Anna szája szomorkás, keserű mosolyra húzódott.
– Te nem ismered Erzsébetet. Ő Gábort nem egyszerűen a fiának tekinti, hanem olyasminek, ami hozzá tartozik. Meg van győződve róla, hogy senki nem szeretheti úgy, mint ő. A meny pedig a szemében mindig betolakodó marad, aki elvette tőle az ő drága kisfiát.
– Kemény dió – ismerte el Nóra, bólintva. – De azért egy próbát megér. Mégiscsak a házasságod forog kockán.
Anna végül Nóránál töltötte az éjszakát. A telefonját kikapcsolta, mert képtelen lett volna Gáborral beszélni. Csend kellett neki, néhány óra, hogy a gondolatai leülepedjenek, és ne dühből vagy kétségbeesésből döntsön.
Másnap reggel, amikor már valamennyire összeszedte magát, visszament haza. Gábor addigra elindult dolgozni, Erzsébet pedig a konyhában tett-vett, és reggelit készített. Amint meglátta Annát, szigorúan összezárta az ajkát.
– Hát előkerültél. A férjed egész éjjel forgolódott, egy szemhunyásnyit sem aludt miattad.
Anna nem kapta fel a vizet a szúrásra.
– Jó reggelt, Erzsébet. István hol van?
– Leszaladt a boltba – felelte az asszony, közben tovább kevergette a lábasban fővő ételt. – Ülj csak le, adok neked reggelit. Bizonyára megéheztél.
Anna először vissza akarta utasítani, de aztán meggondolta magát. Talán éppen ez lehet a beszélgetés kezdete. Leült az asztalhoz.
– Köszönöm, elfogadom.
Erzsébet elé tett egy tál meleg kását.
– Edd meg, amíg jó. Az én Gáboromnak mindig ilyet főztem. Már gyerekkorában is imádta a vajas, mazsolás zabkását.
– Tudom – mondta Anna csendesen. – Hétvégenként én is gyakran készítem neki.
– Akkor legalább a munkád mellett nem feledkeztél meg teljesen a férjedről – jegyezte meg Erzsébet elégedettnek szánt hangon.
Anna érezte, ahogy a bosszúság megint végigfut rajta, de visszanyelte a választ. Nem ezért ült most itt. Nem akart újabb veszekedést.
– Erzsébet, beszélnünk kellene – szólalt meg végül, és kissé eltolta maga elől a tányért. – Arról, ami kialakult köztünk.
Az asszony leült vele szemben, karba tett kézzel.
– Beszélhetünk, bár nem látom, mit kell ezen ennyit magyarázni. A fiam úgy határozott, hogy segít a szüleinek. Ez teljesen magától értetődő.
– Én is látom, hogy nehéz helyzetbe kerültek – kezdte Anna óvatosan. – És nem akarom, hogy magukra maradjanak. Gáborral egy család vagyunk, így az önök gondja bizonyos értelemben a miénk is.
– Na látod – bólintott Erzsébet. – Akkor nincs is miről vitázni.
– De van – felelte Anna, és mély levegőt vett. – A lakásunk nem alkalmas arra, hogy négy felnőtt ember hosszabb ideig együtt éljen benne. Ez legfeljebb átmeneti megoldás lehet. Keresnünk kell valami mást.
– Például mit? – kérdezte az anyósa, és még szorosabban fonta össze a karját.
– Talán bérelhetnénk a közelben egy kis lakást – mondta Anna. – Gáborral segítenénk, amennyire az erőnkből telik. Vagy… esetleg van Gábornak valamilyen félretett pénze, amiről én nem tudok?
– Neki aztán nincs semmiféle titkos tartaléka – vágta rá Erzsébet. – Minden elment erre a felújításra. Azokra a drága burkolatokra, amelyeket te választottál. Meg a méregdrága beépített szekrényekre.
– Mindketten szerettük volna, hogy szépen meg legyen csinálva a lakás – válaszolta Anna higgadtan. – És hálás vagyok azért, hogy segítettek. De ez még nem jelenti azt, hogy…
– Hogy ezzel jogot szereztünk arra, hogy nálatok lakjunk? – szakította félbe Erzsébet. – Nyugodj meg, kislányom, pontosan érzem, mennyire útban vagyunk neked. Csakhogy Gábor az én fiam, és ő soha nem fordítana hátat a szüleinek, amikor bajban vannak.
– Nem azt kérem, hogy hagyja magukra önöket – mondta Anna, minden erejével igyekezve megőrizni a nyugalmát.