Segíthetnénk nekik valami megfizethetőbb albérletet keresni, legalább átmenetileg.
– Miből, Anna? – Gábor szája keserű mosolyra húzódott. – Épp most nyelt el minden tartalékunkat a felújítás. Ott van még az autóhitel is. Két lakhatást egyszerre egyszerűen nem tudunk finanszírozni.
– De négy ember egy kétszobás lakásban… – Anna hitetlenkedve megrázta a fejét. – Gábor, ez teljes képtelenség. Felnőttek vagyunk. Megvan a magunk életritmusa, a saját szokásaink, a saját terünk.
– Te sosem kedvelted a szüleimet – fordult el Gábor, és az ablakon bámult kifelé. – Ezt mindig is tudtam.
– Ez nem igaz – vágta rá Anna, bár legbelül érezte, hogy a férje nem teljesen alaptalanul mondja. Erzsébettel valóban soha nem volt könnyű a viszonya. Az anyósa már az első találkozások egyikén éreztette vele, hogy szerinte Anna nem elég jó a fiának. Hol túl közönségesnek tartotta, hol túl makacsnak, máskor azt vetette a szemére, hogy nem elég gondoskodó háziasszony. Mindig akadt valami kifogása.
– Ha a te szüleid kerülnének bajba, gondolkodás nélkül befogadnád őket – folytatta Gábor.
– Az én szüleim nem sodornának minket ilyen helyzetbe – felelte Anna csendesebben. – Nem adnák el a lakásukat azért, hogy kihúzzanak a bajból egy megbízhatatlan rokont, ráadásul úgy, hogy előtte velünk egy szót sem beszélnek róla.
– Te ezt nem érted – csóválta meg a fejét Gábor. – Neked a család kimerül kettőnkben. Nekem viszont a szüleim és a rokonaim is ugyanúgy hozzátartoznak.
– Én nagyon is értem, hogy segíteni akarsz nekik – Anna közelebb lépett, és óvatosan a férje vállára tette a kezét. – Csak azt kérem, hogy ne egymás sarokba szorításával döntsünk. Üljünk le, beszéljük át, találjunk ki valamit együtt.
– Nincs mit kitalálni – Gábor finoman, de határozottan kibújt az érintése alól. – Anyámék ideköltöznek. Legalább egy időre. Aztán majd alakul valahogy.
– Egy időre? – Anna hangja megfeszült. – Ez mégis mit jelent? Pár napot? Néhány hetet? Fél évet?
– Nem tudom – mondta Gábor, és ezúttal legalább nem próbált mellébeszélni. – Amíg szükségük lesz rá.
Anna lehunyta a szemét, mintha így könnyebb lenne rendet tenni a kavargó gondolatok között. Szerette Gábort. Nyolc éve tartoztak össze, rengeteg nehézségen átküzdötték már magukat. De az, hogy egy fedél alatt éljen Erzsébettel, aki minden alkalmat megragadott, hogy éreztesse vele: a meny csak betolakodó a családban, szinte kibírhatatlannak tűnt.
– Időt kérek – szólalt meg végül. – Ezt nem lehet egyetlen perc alatt eldönteni. Túl nagy horderejű dolog.
– Nincs időnk – vágta rá Gábor. – A szüleim már megérkeztek. A cuccaikat holnap hozzák.
– Tessék? – Anna érezte, ahogy a dühe hirtelen végigfut rajta, forrón és élesen. – Vagyis te ezt már lezsíroztad? Mögöttem? Nélkülem?
– Mi változott volna, ha előbb megkérdezlek? – Gábor egyenesen ránézett. – Úgyis nemet mondtál volna. Én pedig nem mondhattam nemet a saját szüleimnek.
– Tehát az én szavam semmit sem ér? – Anna ujjai ökölbe szorultak. – Ebben a lakásban én csak díszlet vagyok?
– A feleségem vagy, és szeretlek – sóhajtott Gábor fáradtan. – De ők az anyám és az apám. Nem tudok választani köztetek.
– Dehogynem tudsz – mondta Anna keserűen. – Már megtetted. Őket választottad. Úgy, hogy engem meg sem kérdeztél, és eszedbe sem jutott, hogy talán nekem is lenne beleszólásom.
Nem várta meg, mit felel. Megfordult, és kisietett a szobából, miközben a könnyei már végigcsorogtak az arcán. Az előszobában felkapta a táskáját, a kulcsait, és remegő kézzel nyúlt a kilincs felé.
– Hová mész? – indult utána Gábor.
– Levegőre van szükségem – vetette oda Anna hátra sem fordulva. – Vacsorára ne számítsatok rám.
Mielőtt a férje bármit mondhatott volna, kilépett a lakásból. A liftben már elő is húzta a telefonját, és megkereste a legjobb barátnője számát.
– Szia, Nóra – mondta, amint a hívás kapcsolt. – Átmehetek hozzád? Muszáj valakivel beszélnem.
Nóra nem lakott messze, a szomszédos kerületben, nagyjából húszpercnyi útra. Annával még iskoláskorukból ismerték egymást, és azóta is biztos pontot jelentettek egymás életében: ha baj volt, a másik mindig ott termett.
– Na, ez aztán nem semmi – füttyentett Nóra, miután végighallgatta Anna zaklatott beszámolóját. – És most mit akarsz lépni?
A konyhaasztalnál ültek, előttük gőzölgött a citromos tea. Anna a bögréjét bámulta, mintha a válasz valahol a teafelszínen ringó citromkarikák között rejtőzne.
– Fogalmam sincs – ismerte be. – Egyfelől értem Gábort. A szülők tényleg szülők, nem lehet csak úgy hátat fordítani nekik. De másfelől… hogyan éljek együtt az anyjával? Már most is minden találkozásunknál érezteti, hogy szerinte nem vagyok méltó a fiához. És ezentúl reggel is, este is ott lesz. Naponta látom majd. Közösen használjuk majd a fürdőt, a konyhát…