Hogyan döntött úgy a férj, hogy a szüleit beköltözteti a kétszobás otthonukba, majd választás elé állította a feleségét: vagy elfogadja őket, vagy jöhet a válás
Anna aznap a megszokottnál jóval hamarabb lépett be a ház kapuján. A tavaszi délután váratlanul enyhe volt, a nap meleg fénye aranyszínű csillogást húzott az ablakokra. Egész úton arra gondolt, milyen jó lesz végre lerázni magáról a fullasztó irodai kosztümöt, kitárni az erkélyajtót, és mélyen beszívni a friss, langyos levegőt.
A lépcsőházban éles, friss festékszag lengte be a teret. A harmadik emeleten valamelyik szomszéd éppen felújításba kezdett. Ez az illat akaratlanul is felidézte benne azokat a hónapokat, amikor Gáborral ők is ugyanebben a káoszban éltek: zsákok, dobozok, cementpor, mesteremberek, félbehagyott vacsorák és véget nem érő viták között arról, milyen árnyalatú tapéta illene legjobban a hálóba.
Amikor a saját ajtajukhoz ért, meglepődve vette észre, hogy nincs kulcsra zárva. Gábor rendszerint később szokott hazaérni nála. A konyha felől tompa beszélgetés hangjai szűrődtek ki.
– Gábor, megjöttél? – szólt be az előszobából, miközben kibújt a cipőjéből.
– Itt vagyok, a konyhában! – hallatszott a férje válasza.
Anna belépett, de a küszöbnél megtorpant. Az asztal mellett ott ült az anyósa, Erzsébet, mellette pedig az apósa, István. Mindketten teáscsészét tartottak a kezükben. Gábor közben idegesen járkált fel-alá, mintha nem találná a helyét.
– Jó napot – szólalt meg Anna zavartan, és végignézett rajtuk. – Nem tudtam, hogy ma vendégeket várunk.
– Anna, le kell ülnöd, beszélnünk kell – mondta Gábor, majd hirtelen megállt. A tekintetében olyan keménység ült, amit Anna ritkán látott rajta. – Kérlek, ülj le.
Anna lassan helyet foglalt. A gyomra összeszorult, mert jól ismerte ezt az arckifejezést: Gábor csak akkor nézett így, amikor valami igazán komoly dolog történt.
– Anyámék segítséget kértek tőlem – kezdte a férfi, de nem nézett a szemébe. – El kellett adniuk a lakásukat.
– Eladták? – Anna döbbenten fordult az anyósa felé. – Miért? Mi történt?
Erzsébet szorosan összezárta az ajkát, és inkább az ablak irányába fordította a fejét. Helyette István válaszolt:
– Erzsébet testvére nagy bajba került. Adósságok, fenyegetőzések, követelések… Pénzzel kellett kisegítenünk.
– Ezért eladták az otthonukat? – Anna alig akarta elhinni, amit hall. – De hát ez…
– A fiamon kívül ő az egyetlen közeli rokonom – vágott közbe Erzsébet. – Nem nézhettem tétlenül, ahogy tönkremegy. A helyemben te is ugyanezt tetted volna.
Anna egyáltalán nem volt biztos ebben, mégsem mondott semmit. Az anyósával soha nem alakult ki köztük igazán meleg kapcsolat, de Gábor miatt mindig igyekezett udvarias és békülékeny maradni.
– És most mihez kezdenek? – kérdezte végül, bár a választ valahol már előre érezte.
Gábor megköszörülte a torkát, mintha nehezére esne kimondani a következő mondatot.
– Azt mondtam nekik, hogy átmenetileg költözzenek hozzánk. Amíg kitaláljuk, hogyan tovább.
– Mit jelent az, hogy átmenetileg? – Anna hangja halkabb lett, a szája kiszáradt.
– Hát… – Gábor bizonytalanul megvonta a vállát. – Amíg valamilyen lakhatást nem találunk nekik. Talán bérelünk számukra valamit, vagy…
– Vagy? – kérdezett rá Anna, és érezte, ahogy egyre erősebben feszül benne a nyugtalanság.
– Vagy bejelentjük őket ide. Ha pedig ezt nem tudod elfogadni, akkor válunk – mondta Gábor hirtelen, élesen. – Nem fogom hagyni, hogy a szüleim az utcára kerüljenek. Ráadásul a pénzük jelentős részét a mi lakásunkra és a felújításra költötték. Emlékszel, miből vettük az új bútorokat? A háztartási gépeket? Azt a méregdrága csempét, amihez annyira ragaszkodtál?
Anna érezte, hogy forróság önti el az arcát. Igen, Gábor szülei valóban adtak pénzt a felújításra. Hálás is volt érte. De soha, egyetlen pillanatig sem gondolta, hogy egyszer majd ilyen formában kérik számon rajta ezt a segítséget.
– Gábor, ezt négyszemközt kell megbeszélnünk – állt fel az asztaltól.
– Nincs előttük titkolnivalóm – felelte a férje ridegen. – Ők is a családom.
– Nekem is azok – mondta Anna csendesen, miközben érezte, hogy elszorul a torka. – De kérlek, menjünk át a szobába.
Gábor kelletlenül, de követte. A nappaliban Anna megvárta, míg becsukódik mögöttük az ajtó, aztán azonnal felé fordult.
– Mondd, mégis mit csinálsz? Miféle fenyegetés ez? Honnan jött ez a válás? Nem döntheted el egyedül, hogy a szüleid beköltöznek a kétszobás lakásunkba!
– Miért ne dönthetném el? – Gábor összefonta a karját a mellkasán. – A szüleimről van szó. Bajban vannak. Azt várod tőlem, hogy hátat fordítsak nekik?
– Nem ezt várom – próbált Anna nyugodt maradni, bár minden idegszála feszült. – Azt szeretném, ha nem erőből, nem ultimátummal intéznéd ezt. Biztosan van más lehetőség is. Bérelhetünk nekik lakást.