Éppen vacsoráztunk. Úgy vizsgálgatott, mintha egy megszokott tárgy hirtelen idegenné vált volna a lakásban.
— Csak fáradt vagyok — feleltem.
Ez igaz volt, de csak félig.
A hivatalos értesítés a hazatérésem utáni nyolcadik napon érkezett meg. Gábor vette ki a postát, ahogy mindig; húsz év alatt ezen a szokásán sem változtatott. Aztán hallottam, hogy a bejárati ajtó a szokottnál nagyobbat csapódik.
— Mi ez? — állt meg a folyosón, kezében a bírósági pecsétes borítékkal. Már feltépte, a papír széle csúnyán beszakadt. — Vagyonmegosztás? Válás? Beadtad a válókeresetet?
— Igen.
— Mikor?
— Amíg anyánál voltam.
Leült az előszobai székre, még a kabátját sem vette le.
— Te ezt akkor döntötted el, amikor én azt hittem, csak apád miatt vagy levert?
— Abban a pillanatban döntöttem el, amikor azt mondtad: „túl nagy megtiszteltetés lenne”.
— Júlia, az csak egy odavetett mondat volt. Nem gondoltam, hogy te…
— De pontosan azt mondtad ki, amit mindig is gondoltál. Huszonhárom éven át úgy tekintettél a családomra, mintha a tiéd mellett semmit sem érne.
Széthajtotta a keresetlevelet, végigfutott a sorokon, aztán megakadt a szeme a vagyonra vonatkozó résznél.
— Minden a szokásos eljárás szerint szerepel benne — mondtam nyugodtan. — A lakás fele-fele arányban.
Gábor hosszú ideig a papírt nézte, majd rám emelte a tekintetét.
— Ezt egyszerűen is elmondhattad volna.
— Elmondtam. Sokszor. Te pedig mindig ugyanazzal zártad le: túl nagy megtiszteltetés.
Erre már nem tudott mit felelni. Huszonhárom év alatt először láttam úgy, hogy nincs a zsebében kész válasz, nincs mivel visszavágnia.
— És most mi lesz? — kérdezte halkabban.
— Most már csak idő kérdése, hogy a bíróság mindent hivatalossá tegyen. Én pedig közben lakást keresek. Kicsit, de a sajátomat.
Ő az előszobában maradt, kezében a kinyomtatott keresettel. Én kimentem a konyhába, és teát főztem magamnak. Ugyanazzal a begyakorolt mozdulattal, ahogy az elmúlt huszonhárom évben annyiszor, csak most már nem vártam, hogy bárki utánam jöjjön és leüljön mellém.
Egy hónappal később aláírtam a szerződést egy egyszobás lakásra, nem messze a szüleimtől. Apám addigra már újra könnyedén beszélt, és azzal tréfálkozott, hogy mostantól két oka is van büszkének lenni a lányára: egyszer már megtanult egyedül járni, most pedig végre eszébe jutott, hogy még mindig tud.