Zoltán egy óra múlva hozta vissza az autómat: betört fényszóróval és behorpadt sárvédővel. Teljesen meg volt győződve róla, hogy mivel én adtam a kezébe a kulcsot, a javítás minden költsége is engem terhel. A legrosszabb azonban nem is ez volt. Hanem az, hogy Gábor, a férjem, végignézte a sérüléseket, és úgy döntött: a testvérének valóban nem kell senkinek semmivel elszámolnia.
Zoltán péntek késő délután állított be hozzánk. Éppen boltba készültem, már a cipőmet húztam az előszobában, amikor belépett, vállon veregette Gábort, aztán szinte azonnal az autóm kulcsára tévedt a tekintete.
Észrevettem azt a pillantást.
Csak éppen nem tulajdonítottam neki jelentőséget.
Hiba volt.
– Petra, kihúznál ma a bajból? – kérdezte Zoltán olyan barátságos mosollyal, mintha legfeljebb egy telefontöltőt szeretne kölcsönkérni. – Add ide a kocsit, tényleg csak fél órára. Ki kell ugranom a raktárhoz, elhozni pár dobozt. Az enyém szervizben van, taxival meg oda-vissza több időt veszítenék, mint amennyit az egész ér.
Felcipzáraztam a kabátomat, és ránéztem.
– Zoltán, tudod jól, hogy nem szívesen adom oda az autómat másnak. Ráadásul épp én is indulni akartam vásárolni.
– Pillanatok alatt megjárom – bizonygatta, és még a tenyerét is felemelte, mintha esküt tenne. – Húsz éve vezetek, nem vagyok már kezdő. Mit gondolsz, mit tudnék vele csinálni fél óra alatt? Legfeljebb tankolok bele egy keveset, és még jobban is jársz.
Gábor kinézett a szobából.
– Petra, add már oda neki azt az autót – szólalt meg a férjem enyhe türelmetlenséggel. – Zoli nem egy hétre kéri. Néha olyan ügyet csinálsz egy semmiségből, mintha egy pénzszállító páncélautó kulcsát őrizgetnéd.
Zoltán felnevetett.
– Pontosan. Elmegyek, felkapom a cuccaimat, aztán már itt is vagyok. Még hiányozni sem lesz időd a kocsinak.
Abban a pillanatban már sem vitatkozni nem volt kedvem, sem annak látszani a saját otthonomban, aki apróságokon lovagol. A bolt gyalog nagyjából negyedórára volt. A szatyrokat majd nekem kell hazacipelni, persze, de ez még mindig kisebb kellemetlenségnek tűnt, mint végighallgatni egy húszperces családi értekezletet arról, hogy „Petra miért nem bízik senkiben”.
Leakasztottam a kulcsot a tartóról.
– Rendben. De tényleg ne tartson sokáig. És kérlek, vigyázz rá. Négy éve óvom ezt az autót, nem azért, hogy utólag azt találgassuk, ki hol nem tudott bevenni egy kanyart.
– Petra, ne oktass már ki úgy, mintha kamasz lennék – vigyorgott Zoltán, miközben elvette a kulcsot. – Ugyanilyen állapotban kapod vissza. Ha akarod, majd nagyítóval is átnézheted.
– Nagyítóra nem lesz szükség. Két szemem van, az elég.
– Megbeszéltük – mondta vidáman. – Fél óra múlva újra az előszobátokat fogom díszíteni.
Egy óra és tizenöt perc múlva tért vissza.
A konyhaablakból pillantottam meg az autót. Zoltán nem a szokásos helyünkre állt be, a lépcsőház elé, hanem jóval arrébb, a bokrok mellé. Ráadásul úgy parkolt, hogy a kocsi jobb oldala szinte teljesen eltűnjön az ágak mögött.
Ez rögtön rossz érzést keltett bennem.
Egy perc sem telt el, nyílt a bejárati ajtó. Zoltán feltűnően élénken lépett be, ledobta a kulcsot a kis szekrényre, és azonnal beszélni kezdett Gábornak valami építőanyagokról, amelyek állítólag hirtelen nagyon megdrágultak.
A kabátját sem vette le.
Rám alig nézett.
Odamentem a szekrényhez, és felvettem a kulcsot.
– Hová készülsz? – kérdezte Gábor, amikor észrevette.
– Megnézem az autót.
Zoltán félbehagyta a mondatot.
Csak egyetlen másodpercre.
De nekem ennyi is elég volt.
Kimentem az udvarra.
A jobb oldali fényszóró be volt törve. Nem hullott darabokra, de az átlátszó műanyag megrepedt, belül pedig egy fehéres, szakadozott vonal futott végig rajta. A kerék fölött határozott horpadás látszott, a sárvédőn pedig hosszú karcolás húzódott.
Végignéztem a lámpától az ajtóig.
Aztán visszamentem a lakásba.
Zoltán már az asztal mellett állt. Olyan képet vágott, mintha a kellemetlen beszélgetés nem azért kezdődne, mert ő tett valamit, hanem kizárólag azért, mert én elhatároztam, hogy mindenkinek tönkreteszem a péntek estéjét.
– Zoltán, mi történt az autómmal? – kérdeztem.
Hangosan kifújta a levegőt.
– Petra, semmi tragédia nem történt. Szűk volt a hely egy kanyarnál, egy kicsit hozzáértem valamihez. Úgyis el akartam mondani.
– Mikor? Amikor a jobb oldali bokrok még fél métert nőnek, és teljesen eltakarják a sárvédőt?
Gábor elégedetlenül nézett rám.
– Petra, ne kezdd rögtön gúnnyal. Zoli most lépett be az ajtón.
– Az autó meg most érkezett vissza törött fényszóróval. Úgyhogy szerintem elég időszerű erről beszélni.
Zoltán fintorgott.
– Pont ezért nincs kedvem neked azonnal elmondani semmit. Bármilyen apróságból képes vagy hivatalos kihallgatást csinálni.
– Neked egy betört lámpa és egy behorpadt sárvédő apróság?
– Nem azt mondtam, hogy semmiség. Azt mondtam, nem világvége. Meg lehet csináltatni.
– Nagyszerű. Akkor holnap elmegyünk a szervizbe, megkérdezzük, mennyibe kerül a javítás, te pedig kifizeted.
Zoltán őszinte megdöbbenéssel meredt rám.
– Várj már. Miért kéne nekem az egész javítást állnom?
Még vissza is kérdeztem:
– Hát kinek?
– Petra, az autó a tiéd. Te adtad oda a kulcsot. Nem vettem el tőled erőszakkal, igaz? Vagyis tisztában voltál vele, hogy ha valaki kimegy az útra, mindig van valamennyi kockázat.
Néhány másodpercig csak néztem őt.
– Rendkívül érdekes elmélet. Tehát mivel megengedtem, hogy elmenj a raktárig, automatikusan beleegyeztem abba is, hogy én fizessek mindent, amit útközben összetörsz?
– Ne forgasd ki a szavaimat. Nem erről beszélek.
– Akkor mondd el érthetően, pontosan miről beszélsz.
Zoltán kezdte elveszíteni a türelmét.
– Arról, hogy normális családokban nem számolják el egymással az utolsó karcolást is. Te önként adtad oda a kocsit. Én véletlenül nekimentem valaminek. Ezt senki nem vitatja. De azért úgy tenni, mintha most köteles lennék előhúzni a zsebemből százezer forintot, és letenni eléd az asztalra, elég furcsa.
– Miért lenne furcsa? – kérdeztem. – Beültél egy hibátlan autóba. Visszahoztad sérülten. Ebben melyik rész bonyolult?
Gábor felállt a székről.
– Elég, ne beszéljünk már úgy, mintha Zoli szándékosan falhoz vágta volna a kocsidat. Nem direkt csinálta.
A férjem felé fordultam.
– Gábor, mondtam én egyszer is, hogy szándékosan tette?
– Úgy beszélsz vele, mintha valami borzalmas dolgot követett volna el.
– Nem borzalmas dolgot követett el. Drága hibát. Az ilyen hibákat általában az fizeti, aki elkövette őket.
Zoltán röviden felnevetett.
– Hát persze. A te autódat törtem meg, javíttasd meg te. Legközelebb pedig, ha ennyire remegsz minden tulajdonodért, egyszerűen ne adj oda senkinek semmit.
Olyan magabiztosan mondta ezt, hogy először azt hittem, mindjárt meghallja a saját mondatát, és rájön, mennyire képtelenül hangzik.
Nem jött rá.
Sőt, nekidőlt a falnak, és összefonta a karját a mellkasa előtt.
– Próbáljuk ki ezt a szabályodat – mondtam. – Ha odaadom a telefonomat, hogy telefonálj, te pedig leejted az ötödikről, akkor én veszek újat?
– Ez meg milyen óvodás példa? Hogy jön ide a telefon?
– Rendben. Odaadom a tévémet. Elejted. Akkor is én vagyok a hibás?
– Petra, ne túlozz már.
– Akkor magyarázd el, miért működik az autóknál hirtelen valami külön családi számtan.
Zoltán legyintett.
– Mert az út az út. Ott bármi megtörténhet.
– A felelősség meg felelősség. Az is elő szokott fordulni néha.
Gábor ekkor már keményebben szólt közbe:
– Petra, elég. Csak hergeljük egymást. Zoli nem tagadja, hogy ő vezetett. Az autót megjavíttatjuk. Nem kell ebből családi háborút csinálni.
Ránéztem a férjemre.
– Pontosan ki fogja megjavíttatni?
Gábor egy pillanatra elakadt.
– Hát mi. Te meg én. A közös pénzből. Aztán majd, ha Zolinak lesz rá lehetősége, talán valamennyit visszaad.
– Talán?
– Most a lakásfelújításba tette a pénzét. Tudod te is.
– Vagyis a testvéred pénze az ő lakásfelújításában áll, ezért az én autóm javítását a mi közös pénzünkből oldjuk meg?
– Ne csavard ki, amit mondok.
– Hozzá sem nyúlok a szavaidhoz, Gábor. Teljesen jól megállnak a saját lábukon.
Zoltán ingerülten megrántotta a vállát.
– Minek kell mindent fillérre mérni? Nem vagyok idegen.
– Pont ezért javasoltam, hogy holnap menjünk el együtt a szervizbe – válaszoltam. – Ha idegen lennél, ez a beszélgetés már egészen más hangnemben zajlana.
Gábor elhúzta a száját.
– Petra, nem lehetne néha egy kicsit rugalmasabbnak lenni? Te mindig mindent táblázatba rendezel: ki tartozik, ki köteles, ki a hibás. Ez család.
Éreztem, hogy valami emelkedik bennem. Nem is harag volt.
Annál rosszabb.
Tisztánlátás.
– Tehát a testvéred összetöri az autómat, nem akar fizetni, nekem pedig rugalmasságot kell tanúsítanom?
– Én nem ezt mondtam.
– Akkor mit?
Gábor hallgatott.
Zoltán horkantott egyet.
– Figyelj, komolyan. Te adtad oda a kulcsot. Senki nem kényszerített rá. Úgyhogy most ne csinálj úgy, mintha kiraboltak volna.
Bólintottam.
– Rendben. Most már értem az álláspontotokat.
Gábor gyanakodva nézett rám.
– Miféle álláspontot?
– Nagyon egyszerűt. Amíg ezt szavakkal próbáljuk rendezni, a végén úgyis engem hoztok ki hibásnak. Akkor innentől nem szavakkal fogjuk megoldani.
Felvettem a telefonomat, és ismét elindultam kifelé.
– Hová mész? – kiáltott utánam Gábor.
Megálltam az ajtóban.
– Lefotózni az autót.
Zoltán felemelte a hangját:
– Petra, csak ne rendezz cirkuszt! Mondtam neked, hogy meghúztam. Nem kell most úgy tenni, mintha az évszázad bűnügyét nyomoznád.
Vállam fölött visszanéztem rá.
– Ha mindent elmondtál, és semmit sem tagadsz, akkor a fényképeknek különösen nem kellene zavarnia téged.
Az udvaron közelről lefotóztam a fényszórót, aztán a sárvédőt, a kereket, az egész jobb oldalt, a rendszámot és azt is, hol állt a kocsi.
Utána még a kilométeróráról is készítettem egy képet.
Mire visszaértem, Zoltán már indulni készült.
– Na, most már elégedett vagy? – kérdezte.
– Nem. Elégedett akkor leszek, amikor az autó újra pontosan olyan lesz, mint amilyen azelőtt volt, hogy elvitted.