— Azért maradtam itt, mert az apám beteg — feleltem halkan. — Majd akkor beszélünk, ha hazamegyek.
Alighogy letettem, máris Erzsébet hívott. Nem kertelt: szerinte „cserbenhagytam a családomat a legnehezebb helyzetben”, és „egy tisztességes feleség nem viselkedik így”. Körülbelül három percig hallgattam, egyetlen szóval sem vágtam közbe. Aztán csak annyit mondtam, hogy mennem kell apához, és megszakítottam a hívást.
Aznap éjjel nem jött álom a szememre. A sötétben feküdtem, és újra meg újra ugyanoda kanyarodtak a gondolataim: talán tényleg én rontottam el. Talán nem elutaznom kellett volna, hanem tovább könyörögnöm, makacsabbul kérlelnem. Ez a gondolat addig forgott bennem, míg végül valami egészen mássá alakult: huszonhárom év alatt mindig én voltam az, aki jobban igyekezett, aki többet kért, aki újra próbálkozott. Válaszul pedig rendszerint csak azt kaptam, hogy túl sokat képzelek magamról.
Másnap reggel felhívtam az egyik régi évfolyamtársamat, aki családjogi ügyekkel foglalkozott. Nem csupán Gábor elutasítását meséltem el neki, hanem mindazt is, ami huszonhárom év alatt lerakódott bennem, és amire addig nem mertem igazán ránézni.
— Ha válni akarsz, elindítjuk — mondta tárgyilagosan. — A lakás közös vagyon, vagyonmegosztásnál általában fele-fele arányban osztják, hacsak nincs valami különös körülmény. Van nálatok ilyesmi?
— Nincs — válaszoltam. — Egy átlagos lakás. Egy átlagos házasság. Csak éppen vége van.
— Akkor a szokásos menet szerint haladunk. Összeszedjük az iratokat, és egyszerre beadjuk a válókeresetet meg a vagyonmegosztási kérelmet. Ha akarod, elkezdhetjük most, amíg nem vagy otthon.
Sokáig nem szóltam bele a telefonba. Végül kimondtam:
— Igen. Akarom.
Apát három hét múlva engedték haza. A beszéde már majdnem teljesen helyreállt, és egy hónapra előre megkapta a rehabilitációs tervet. Én még két napot töltöttem az ügyvéddel: iratmásolatokat gyűjtöttem, meghatalmazást írtam alá, és elkészült a keresetlevél is.
Amikor hazatértem, Gábor szinte kedvesen fogadott. Teát hozott ki a konyhából, megkérdezte, milyen volt az út, és érdeklődött apám állapota felől. Láttam rajta, hogy biztosra veszi: minden visszazökkent a régi kerékvágásba. A felesége hazajött, tehát a vihar elvonult.
Nem világosítottam fel. Főztem vacsorát, bejártam dolgozni, beszélgettem vele a hétköznapi semmiségekről. Belül azonban pontosan tudtam, hogy a papírokat már benyújtottuk, a kereset másolatát iktatták, és néhány napon belül megérkezik a hivatalos értesítés. Gábornak minderről sejtelme sem volt.
— Te valahogy más lettél — jegyezte meg egyszer.