A szája egyik fele engedelmeskedett csak, mégis megpróbált mosolyt formálni.
— Megjöttél — mondta. Egyetlen szó volt, de tisztán érthető.
— Persze hogy megjöttem, apa.
Az ezt követő napokban anya régi lakásában húztam meg magam. A gyerekkori ágyamon aludtam, azon, amelyen még iskolásként feküdtem esténként. Reggelente anyával együtt indultunk a kórházba, tízre mindig odaértünk, és többnyire estig bent maradtunk. Kanállal etettem apát, kérdezgettem az orvosokat, a gyógyszereket és utasításokat pedig gondosan felírtam egy füzetbe.
Gábor kétnaponta hívott. Ezek nem voltak igazi beszélgetések, inkább rövid jelentések.
— Hogy van apád? — kérdezte olyan hangon, mintha egy távoli város időjárása felől érdeklődne.
— Lassan javul. A beszéde is kezd visszatérni.
— Akkor jó. És te mikor jössz haza?
Erre sosem adtam egyenes választ. Ő pedig nem firtatta tovább.
A nyolcadik napon apának megengedték, hogy felüljön. Hárman ebédeltünk a kórteremben: anya termoszban hozott húslevest, azt töltötte ki bögrékbe. Apa lassan, nagy odafigyeléssel emelte a kanalat a szájához, ezúttal már segítség nélkül. Anya halkan felnevetett, úgy, ahogy régen, fiatal korában nevethetett; pusztán attól a boldogságtól, hogy apa ismét képes volt valamire egyedül.
Néztem őket, és közben számoltam magamban: huszonhárom év alatt Gábor egyszer sem tekintett rám így. Ok nélkül, egyszerűen csak azért, mert ott vagyok mellette. A gondolat nem volt új, sőt rövid is volt, csak korábban mindig elvágtam, mielőtt a végére érhettem volna.
A tizenkettedik napon este csörgött a telefonom. Gábor hangja most más volt: ingerült, ugyanakkor valami bűntudat is bujkált benne, ahogy mindig, amikor azt akarta elérni, hogy végül én érezzem rosszul magam.
— Júlia, lassan két hete ott vagy. Anya szerint a szomszédok már kérdezgetik, hová tűntél.
— A szomszédok kérdezgetik?
— Hát… érdeklődnek. Kívülről furcsán néz ki az egész.
— Az néz ki furcsán, hogy az apám kórházban van, és a férjem egyszer sem jött el hozzá.
— Mondtam már, hogy zárás volt a munkahelyemen.
— A zárás harmadik hete tart?
Néhány másodpercre elhallgatott.
— Direkt maradsz ott, hogy engem büntess?
Anya konyhájában álltam, a telefont a fülemhez szorítottam, és az ablakon át a csendes udvart néztem. Legszívesebben mindent rázúdítottam volna: amit érzek, amit a mondatai tettek velem, és azt is, hogy nem akarok többé bizonygatni semmit. Végül azonban egészen mást mondtam.