Gábor ingerülten legyintett, mintha egy zümmögő légytől próbálna megszabadulni.
– Most aztán végképp nem fogom méricskélni, melyikünk anyja tett többet, és melyik kevesebbet. Világos? Hulla fáradt vagyok a munkától. Hol van a pénz a jegyre? Holnap indulnunk kell! A fiúk számítanak rám!
Nóra becsukta a szekrényajtót, ezúttal lassan, de határozottan, majd háttal nekidőlt.
– Nincs pénz.
Gábor szeme elkerekedett. Az arcára kiült az őszinte döbbenet: láthatóan fel sem fogta, hogyan merte a felesége egyáltalán keresztülhúzni a terveit.
– Hogy érted azt, hogy nincs?
Egy lépést tett felé, és egy pillanat alatt fellobbant benne a harag.
– Fél éve rakosgatom félre erre az útra! Megállás nélkül dolgozom! Talán nincs jogom kezeltetni a hátamat? Én tartom el ezt a családot!
– Pontosan kit tartasz el te?
Nóra felnevetett, de ebben a nevetésben semmi vidámság nem volt. Csak kimerültség és keserű gúny.
– A rezsit fele-fele arányban fizetjük, Gábor. A bevásárlást ugyanígy. A jutalmaidat rendre az autóra, új felnikre meg a különféle hóbortjaidra költöd. Az én fizetésemből pedig a fiúk ruhája megy, meg a kisebbik különórái.
– Én vagyok a családfenntartó! – vágta rá a férje, mintha egy régi, jól begyakorolt mondatot húzna elő.
– Persze. A családfenntartó.
Nóra összefonta a karját a mellkasa előtt.
– Az a bizonyos családfenntartó, aki kivette a közös megtakarítást, és abból fizette be az anyját pihenni. A saját hátfájását pedig, úgy látom, egészen különleges módszerrel akarta gyógyítani.
Gábor gyanakodva hunyorított.
– Most mégis miről beszélsz?
– A Zoltánnal folytatott üzeneteidről.
Gábor megszokott magabiztossága, az a kényelmes hite, hogy Nóra úgysem vesz észre semmit, látványosan megrepedt.
Ideges mozdulattal megrántotta az inge gallérját. Az arca megnyúlt.
– Csak nem összekeverted a kütyüket?
Az utolsó szavakat már a fogai között préselte ki.
– Most már más holmijában is kutakodsz?
– Nem kellett volna feloldva otthagynod a tabletet a kanapén.
Nóra nyugodtan állta a tekintetét.
– Az értesítések szinte beborították az egész kijelzőt. És azok alapján ti nem éppen gyógykezelések miatt készültetek a szállóba.
Szándékosan mélyebbre vitte a hangját, utánozva a férje stílusát:
– „Zoltán, az első napra hozz három rekesz sört, aztán rátérünk a helyi pálinkára. Az asszonyokat leráztuk, végre rendesen kiengedjük a gőzt.”
Gábor arca egy pillanat alatt vörösre váltott. Egy másodpercre elvesztette a fonalat, de szinte azonnal támadásba lendült. Amikor nincs mivel védekezni, a legkönnyebb a másikat hibáztatni.
– És akkor mi van?!
Tenyerével nagyot csapott az asztallapra.
– Egy férfi már egy kicsit sem pihenhet? Így vezetem le a feszültséget! Felnőtt emberek vagyunk. Iszunk pár sört a friss levegőn, horgászunk egyet. Miért kell ebből világvégét csinálni?
– Felőlem.
Nóra közönyösen megvonta a vállát.
– Akár ájulásig is ihatjátok magatokat. Csak ne abból a közös kasszából, amelyből már így is elvittél egy szép összeget az édesanyád nyaralására.
Odament az asztalhoz, két ujja közé csippentette a rikító műanyag zacskót a száraz fűszerkeverékkel, majd pontos mozdulattal a mosogató alatti szemetesbe hajította. A csomag tompán koppant a vödör alján.
– Add vissza szépen azt a pénzt, Nóri – mondta Gábor fenyegető éllel a hangjában. – Nem viccelek. Holnap majd én szégyenkezzek a haverok előtt? Már beszálltam a házbérlésbe. Zoltán mindent lefoglalt.
– Én is komolyan beszélek.