– Nem láttad véletlenül a kinyomtatott jegyemet?
Gábor ideges mozdulatokkal túrta fel az előszobai kis szekrényt. A be nem fizetett villanyszámlák és a pizzériás reklámszórólapok egymás után repültek a puffra.
– Tegnap még a tükör mellé tettem – morogta. – Holnap indul a vonat, erre nyoma sincs annak a papírnak. Hová raktad el?
– Láttam.
Nóra lehúzta a munkában viselt cipőjét, majd a cipőtartóra tette, gondosan egy vonalba igazítva a polc szélével.
– Visszavittem a gyógyüdülőbe szóló jegyedet a pénztárba.
A férje arca egy pillanat alatt elsötétült. Vállával nekidőlt az ajtófélfának, és úgy állt meg, hogy teljesen elzárta az utat a szoba felé.
– Ezt most nem értem. Már megint kezded? A tegnapi miatt lovaltad bele magad?
– Épp ellenkezőleg – felelte Nóra halkan. – Most először nem lovalom bele magam semmibe.
Bement a szobába, és a széldzsekijét az ablak melletti szék támlájára dobta.
Az ebédlőasztalon még mindig ott hevert Gábor előző napi „nagylelkűségének” bizonyítéka: egy átlátszó csomagolású, szárított leveszöldség-keverék, rövid ajándékszalaggal átkötve. Közönséges akciós holmi volt a közeli olcsó boltból.
Egy hónappal korábban Erzsébet, Gábor édesanyja ünnepelte a hatvanötödik születésnapját. Akkor a fia igazán kitett magáért. A feleségének egy szót sem szólt, csak levett egy tekintélyes összeget a közös megtakarítási számlájukról, aztán ünnepélyes arccal átnyújtott az anyjának egy kéthetes gyógyüdülésre szóló utalványt. Masszázzsal, kezelésekkel, iszappakolással és emelt szintű ellátással együtt.
Nóra akkor inkább hallgatott.
Mégiscsak az anyósa volt. Már nem fiatal, ingadozik a vérnyomása, folyton fájnak az ízületei. Ráadásul Gábor magabiztosan megígérte, hogy év végéig az utolsó forintig visszapótolja a pénzt a negyedéves prémiumaiból.
Előző nap viszont Katalin, Nóra édesanyja is ugyanilyen jubileumot ünnepelt. Ő is betöltötte a hatvanötöt.
Gábor jókora késéssel érkezett a családi összejövetelre. Az előszobában feltűnően hangosan vette le a kabátját, majd széles, szinte színpadias mozdulattal letette az anyósa elé azt a bizonyos csomag szárított kaprot és petrezselymet.
Még arra sem vette a fáradságot, hogy legalább egy ajándéktasakba tegye.
– Bámulatos bőkezűség – jegyezte meg Nóra csípősen.
Állával a rikító csomagolás felé intett.
– A te anyádnak drága gyógyüdülés jár, az enyémnek meg szárított zöldfűszer?
– Ne kezdd! – mordult rá Gábor.
Nehéz léptekkel kivonult a konyhába, feltépte a hűtő ajtaját, gyorsan végigpillantott a polcokon, majd bosszúsan visszacsapta.
– Az én anyám segített nekünk, amikor fiatalok voltunk, és minden fillért be kellett osztanunk! Jogom van meghálálni neki? Igenis jogom van!
– Segített?
Nóra gúnyosan felvonta a szemöldökét.
– Arra gondolsz, amikor tizenöt éve odaadta nekünk az albérletbe azt a régi, besüppedt kanapét? Csak azért, mert nem akart fuvarost fizetni, hogy kivigye a nyaralóba?
– Akkor is támogatott minket! – ismételte makacsul a férje.
– Az én anyám pedig tíz évig nevelte velünk együtt a gyerekeinket!
Nóra már nem bírta tovább; közelebb lépett az asztalhoz.
– Amíg mi ketten a karrierünket építettük és a lakáshitelt nyögtük, ő ingyen hozta el a fiúkat az iskolából, tanult velük, mellettük ült minden betegség alatt. Egyetlen egyszer sem kért tőlünk pénzt. És szerinted neki elég volna ez az olcsó vacak?