— Gyerekszobának egyébként is túl komor lenne.
— Meg fogod bánni, hogy hazudtál nekem.
— Lehet — felelte Réka halkan. — De sokkal jobban bánnám, ha akkor engedelmeskedtem volna.
Bement a házba, elővette a bőröndjét, és két év után először nem azért kezdett pakolni, hogy a férjével utazzon el valahová, hanem azért, hogy visszataláljon önmagához.
Réka még azon az éjszakán elment. Az első hetekben Juditnál húzta meg magát, noha a saját lakása üresen állt. Gábor olyan mélyen belenevelte, hogy nélküle minden otthon csak átmeneti menedék, minden döntés bizonytalan próbálkozás, az önálló élet pedig túl bonyolult feladat, hogy Réka sokáig még a saját kulcsát sem merte igazán a magáénak érezni.
Végül csak az első válóperes tárgyalás után szánta rá magát, hogy beköltözzön a lakásába.
Gábor valóban megpróbálta visszaszerezni mind a lakást, mind az autót. Az ügyvédje hosszan beszélt a jóhiszeműen becsapott férjről, Gábor pedig igyekezett olyan arcot vágni, mint akit hidegvérrel kihasználtak.
— Hazugsággal lépett be az életembe — jelentette ki egyszer a bíróság folyosóján.
Réka ránézett.
— Te pedig egy várandós szeretővel léptél ki az enyémből. Szerintem nagyjából kiegyenlítettük a számlát.
A lakást végül sikerült megtartania, mert Gábor még jóval a szakítás előtt ajándékozási szerződéssel íratta a nevére. Az autóról viszont Réka magától lemondott.
— Végre egyszer tisztességesen viselkedsz — jegyezte meg Gábor gúnyosan, amikor átvette tőle a kulcsokat.
— Csak nem akarok többet elvinni az életedből, mint egyetlen bőröndöt.
Gábor a kulcscsomót az ujjai között forgatta, és keserű mosollyal folytatta:
— Most aztán kereshetsz magadnak egy férfit, aki családot akar alapítani egy negyvenéves nővel. Csak nehogy meglepődj, ha nem tolonganak majd a jelentkezők.
Régebben egy ilyen mondat darabokra törte volna Rékát. Most azonban szinte nyugodtan nézett vissza rá.
— Inkább élek egyedül, mint hogy még egyszer bizonygatnom kelljen egy férfinak, jogom van a saját életemről dönteni.
A válás után Réka nem pszichológushoz jelentkezett be, és nem is valamilyen divatos, „új nőiességet” ígérő tanfolyamra. Egy meddőségi és reprodukciós klinikán kért időpontot.
Az orvos sokáig tanulmányozta a leleteit, majd letette a szemüvegét az asztalra.
— Nem fogom azt mondani, hogy könnyű lesz — kezdte óvatosan. — Kevés az idő, de esély még van.
— Nem szép szavakra van szükségem — mondta Réka. — Azt szeretném tudni, mit tehetek.
Életében először nem várta, hogy egy férfi engedélyezze neki a jövőt.
Vizsgálatok, injekciók, várakozással teli napok következtek. A terveiről egyedül Juditnak beszélt. Barátnője először megrémült.
— Komolyan felkészültél arra, hogy férj nélkül vállalj gyereket?
— Arra készültem fel, hogy többé senkinek ne adjam oda a jogot, hogy helyettem döntse el, lehetek-e anya.
Nagyjából ugyanebben az időben új ügyfél érkezett a stúdiójába: Tamás, egy családi pékség tulajdonosa. Csomagolástervezés miatt kereste meg Rékát, az első megbeszélésről elkésett, és magabiztos mentegetőzés helyett egy doboz még langyos péksüteményt tett az asztalra.
— Megvesztegeti a kivitelezőt? — kérdezte Réka.
— Inkább megpróbálom elkerülni a késési bírságot.
Tamás egyáltalán nem hasonlított Gáborra. Régi kabátban járt, olyan autót vezetett, amelynek műszerfalán állandóan világított valami figyelmeztető lámpa, és néha azért mondott le találkozókat, mert el kellett hoznia a fiát a zeneiskolából. A válás után a kilencéves Márk a hét felét nála töltötte.
Egy nap Tamás vacsorázni hívta Rékát. Réka nemet mondott. Tamás később újra megkérdezte.
— Most nem vagyok a legjobb választás egy kapcsolathoz — figyelmeztette.
— Én pedig mikor hirdettem versenyt a legjobb jelöltnek?
A harmadik randevún Réka elmondta neki a klinikát. Nem kerülgette a témát, nem szépítette a szándékait, és nem is számított különösebb megértésre.
Tamás hosszú ideig hallgatott.
— Ha ez neked túl sok, befejezhetjük a vacsorát — mondta Réka.
— Nem azon gondolkodom, hogyan menjek el — válaszolta végül. — Azt próbálom kitalálni, miben tudnék segíteni, és van-e egyáltalán jogom beleszólni.
Réka akkor sírt először férfi mellett úgy, hogy könnyei nem megalázottságból és nem félelemből fakadtak.
A kapcsolatuk lassan, óvatosan épült. Tamás nem ígért örök boldogságot, nem halmozta el ékszerekkel, és nem követelt tőle bizonyítékokat a szeretetére. Egyszerűen csak elvitte a klinikára, megvárta az autóban, ennivalót hozott neki, és amikor az egyik próbálkozás sikertelen lett, egész éjszaka mellette ült.
— Talán abba kellene hagynom — suttogta Réka reggel. — Elfáradtam abban, hogy reménykedem.
— Akkor megállunk — felelte Tamás. — De csak akkor, ha te döntesz így. Nem azért, mert valaki más helyetted eldöntötte.
Néhány hónappal később az orvos közölte, hogy a következő beavatkozás sikerrel járt.
Réka többször is visszakérdezett, biztosan nem történt-e tévedés. Aztán kilépett a rendelőből, leült a folyosói padra, és felhívta Tamást.
— Hol vagytok?
— Lent. Márk rávett, hogy három különböző csokrot vegyünk, mert fogalmunk sem volt, melyik tetszene neked.
— Gyertek fel.
— Baj van?
Réka a hasára tette a tenyerét.
— Történt valami.
Tamás egy percen belül megjelent, mögötte Márk szaladt, karjában egy halom virággal. Amikor meghallotta a hírt, a fiú komolyan összevonta a szemöldökét.
— Engem meg fognak kérdezni, akarok-e nagytestvér lenni?
— Természetesen — mondta Réka.
— Akkor akarok. De a babának világos szobája legyen.
Réka nevetni kezdett, miközben folytak a könnyei.
Egy évvel később Tamással összeházasodtak, éttermi felhajtás, limuzin és drága gyűrű nélkül. Az anyakönyvi hivatalból egyenesen hazamentek, ahol Márk, a három hónapos Nóra és egy útközben kissé megroggyant torta várta őket.
Gáborról Réka véletlenül hallott újra. Petra és ő nem sokkal a gyerek születése után különváltak. Közös ismerősök szerint Gábor arra panaszkodott, hogy a csecsemő elvette tőle a megszokott szabadságát, fiatal felesége pedig már nem fordít rá elég figyelmet.
Réka sem kárörömöt, sem sajnálatot nem érzett.
Aznap este bement a gyerekszobába. Tamás éppen a kiságyat szerelte, Márk egy tankönyvi feladatot olvasott fel a húgának, Nóra pedig minden erejével azon igyekezett, hogy elkapja a fiú ujját.
A polcon egy plüssnyúl ült. Egy másik nyúl, nem az, amelyik annak idején Gábor autója mellett kiesett a csomagból.
— Nem bántad meg, hogy akkor hazudtál? — kérdezte tőle egyszer Judit.
Réka a lányára nézett, aztán lassan megrázta a fejét.
— Csak azt bánom, hogy majdnem örökre lemondtam saját magamról egy olyan ember kedvéért, aki a behódolást nevezte szerelemnek.