Réka kiszállt, és az udvart nem a házakról, hanem a nyárfákról ismerte fel. Más kapaszkodó nem maradt. A régi ötemeletes helyén zöld építési kerítés húzódott, rajta mosolygó család képe és felirat: „Itt épül az új városnegyed.” Odabent markológép forgatta a földet. Nyoma sem volt a homokozónak, a padnak, még annak az előtetőnek sem, amelyre egyszer felrepült a hajgumija.
— Szokolai? — hallotta hirtelen a háta mögül.
A szomszédos, még ki nem ürített házból egy idős asszony közeledett. Apró kutyát vezetett pórázon, az állaton nevetséges kis kezeslábas feszült.
— Judit Ágnes néni?
— Hát persze, ki más. Téged aztán bárhol… — Az asszony elharapta a mondatot, aztán legyintett. — Jaj, ne haragudj, vén bolond vagyok. Látom, jól megy a sorod. Ott az autó is.
— Nem panaszkodom. És maga hogy van?
— Engem augusztusban költöztetnek. A tizennegyedikre, el tudod képzelni? Nyolcvanegy éves vagyok. A lifttől is félek, ezek meg felraknának a tizennegyedik emeletre.
Álldogáltak még egy darabig. Szó esett az árakról, az unokákról, meg arról, hogy régen naponta felsöpörték az udvart. Aztán Réka óvatosan megkérdezte:
— Judit Ágnes néni… Nóra Péterné? A harminchetesből, Lőrinczék?
Az öregasszony közelebb húzta magához a kutyát.
— Nórával nagy baj van, Rékám.
— Meghalt?
— Annál is rosszabb.
És elmondta.
Péter, a fia, három éve halt meg. Infarktust kapott a munkahelyén, negyvenkilenc évesen. Nóra néni a temetés után egy hónapig fel sem kelt, aztán valahogy összeszedte magát. Később elesett a fürdőszobában, eltörött a combnyaka. Megoperálták, de járni már nem tudott többé. A fia után járó örökséget nem intézte el magának: közjegyző előtt lemondott róla a menye, Viktória javára. Azt mondta, hadd maradjon egyben az unokájának, ne kelljen osztozkodni. A városrehabilitáció miatt kaptak új lakást, egy egyszobásat, Nóra nénit oda jelentették be. Decemberben pedig elvitték.
— Hová?
— Valami otthonba. Szeged környékére, ha jól tudom. Viktória mindenkinek azt mondta, csak rehabilitáció, ideiglenes megoldás, ott van ápolás, orvos, minden. Fél éve tart ez az ideiglenes állapot. A lakást meg, úgy hallottam, kiadják.
— Bejött magához elköszönni?
— Kihozták, Rékám. Két férfi, hordágyon. Zöld, steppelt köntös volt rajta. És tudod, mi volt a legrosszabb? Nem is sírt. Csak nézte a plafont, és egy szót sem szólt. Én utána hazamentem, ittam egy adag macskagyökeret, még a kutya is megijedt tőlem.
Réka visszaült az autóba. Zsolt közben derűsen közölte, hogy a helyiség június elsejétől szabad lesz.
— Zsolt. Keressen nekem idősotthonokat Szeged környékén. Most azonnal, telefonon. Hány lehet ott?
— Olyan tizenöt biztosan…
— Akkor tizenötöt fogunk végighívni.
A hatodiknál találták meg. „Nyírfaliget”, magánidősek otthona, „családias légkör, napi ötszöri étkezés, huszonnégy órás felügyelet”. A honlapon mosolygó nénik ültek virágos fotelokban, de Réka biztos volt benne, hogy a képeket nem ott készítették.
— Nóra Péterné Lőrincz önöknél van?
— Ön milyen kapcsolatban áll vele? — kérdezte egy kedvesre csiszolt női hang.
— A szomszédja vagyok.
Az út hosszúra nyúlt, majdnem három óra telt el, mire megérkeztek. A magas, zárt kerítés mögött kétszintes ház állt. Frissen mázolt radiátorok, klórszag és főtt káposzta nehéz párája fogadta őket — pontosan az a kórházi szag, amelyet Réka tizenhat év alatt gyűlölt meg. Az adminisztrátor, Emese Gabriella, sokáig forgatta a személyi igazolványát.
— Nem egyezik a vezetéknevük.
— Nem is állítottam, hogy rokona vagyok.
— Értse meg, nálunk minden szerződés alapján működik. A megállapodást Viktória Mónika kötötte. Látogatás csak előzetes bejelentkezéssel lehetséges.
— Akkor most bejelentkezem. Erre a pillanatra.
— Ez így nem szabályos…
— Emese Gabriella. — Réka letette a pultra a névjegykártyáját. — Nem hatóságtól jöttem, és nem újságíró vagyok. Két órát kérek. Ha ettől gyorsabban megy, kifizetem előre a következő hónapot.
A szoba négyágyas volt. Az ablaknál, háttal az ajtónak, kerekesszékben ült egy összeaszott, kicsi öregasszony, és a nyírfákat nézte.
— Nóra néni, látogatója érkezett.
Nem fordult meg.
— Nóra néni. Én vagyok az.
A szék lassan elmozdult. Nyolcvannégy év, ölbe ejtett kezek, tövig rágott körmök, rövidre és ferdére nyírt haj, amit biztosan nem fodrász vágott. A szeme Rékára szegeződött, de eleinte nem ismert fel semmit.
Aztán a tekintete végigcsúszott Réka arcán, megakadt a bal orcáján, és ott maradt.
— Rékácska — suttogta Nóra néni. — Hát te… igazítani hoztál valamit?
— Magát jöttem elvinni.
— Hová?
— Haza.
Az öregasszony sokáig hallgatott. Végül visszafordult az ablak felé.
— Nekem nincs hová hazamenni, Réka. Én magam adtam oda. Bementem a közjegyzőhöz, és aláírtam.
— Nekem van otthonom. Földszinti, van rámpa, a konyha tizenkét négyzetméteres, az ablakok az udvarra néznek. Tizenhat évig ápoltam az anyámat. Tudom, hogyan kell.
— Ne ápolj engem.
— Akkor nem elviszem magát — mondta Réka. — Hanem alkalmazom. Huszonkét varrónőm van, és a fele még mindig nem tud úgy bevarrni egy ujjat, hogy ne kapjak tőle idegrohamot.
Nóra néni ekkor sírni kezdett. Nem szépen, nem csendesen: összegyűrődött az arca, és a kézfejével törölgette a könnyeit. Réka leguggolt a kerekesszék mellé, és csak fogta a kezét. Az ágy melletti éjjeliszekrényben szemüveg, törött fésű és egy kopott gyűszű hevert. A párja annak, amelyet Réka tizennégy éve a neszesszerében őrzött.
Viktória Mónikával rövid telefonbeszélgetés jutott neki.
— Maga egyáltalán kicsoda?
— A szomszédja.
— Jaj, ne nevettessen. Szomszédja. Tudja maga, mennyibe kerül ott az ellátás? Havonta kétszázharmincezer forint! Mi, kérem, nem vagyunk szörnyetegek. Jó otthonba vittük, orvosok vannak, kezelések vannak, nem valami állami helyre dugtuk, ahol a folyosón fekszenek az emberek.
— A nyugdíja nagyjából százhúszezer. A lakását pedig körülbelül kétszáznegyvenezerért adják ki. Megnéztem a hirdetéseket.
Csend lett a vonal túlsó végén.
— Ehhez magának semmi köze. És különben is, ő maga egyezett bele! Előttem írta alá!
— Akkor ő maga fel is bonthatja a szerződést. Megvonták tőle a cselekvőképességét?
— Tessék?
— Nóra Péterné cselekvőképes — ismételte Réka. — Bíróság nem nyilvánította cselekvőképtelennek.