Vagyis ő döntheti el, hol akar élni, és az állandó lakcímét is ő maga határozhatja meg.
— Maga ügyvéd talán?
— Nem. Varrónő vagyok. De van ügyvédem, és nem ingyen ad tanácsot.
— Akkor vigyék! — csattant fel Viktória. — Vigyék csak, de aztán ne engem hívogassanak, ha már megunták a jótékonykodást! És jó, ha tudják: ott nincs mit osztogatni, minden papíron rendben van!
— Sejtettem — felelte Réka.
Az ügyvéd egyébként azt mondta, lenne értelme pereskedni. Nóra Péternének megvolt a használati joga, a lakcíme is oda szólt, bírósági úton vissza lehetett volna költöztetni. Nyolc-tíz hónap, szakértői vélemény, két-három tárgyalás — nem lehetetlen.
— Én nem fogok bíróságra járni — jelentette ki Nóra Péterné. — Ott lakik az unokám. Huszonkét éves. A születésnapomra is küldött képeslapot. Igaz, elektronikusat. Most akkor vele háborúzzak?
— Fél éve feléje sem nézett magának.
— Szegeden tanul — mondta az asszony, aztán elhallgatott. — Nem, Réka. Ne erőltesd.
A szerződést egy hét alatt felmondták. Szerdán vitték el, zuhogó esőben. Nóra Péterné végig a kocsiban ült, két kézzel szorította a táskáját, és egyetlen szót sem szólt. Csak amikor Debrecen határába értek, szólalt meg váratlanul:
— Nyikorog a biztonsági öved. Meg kellene olajozni.
— Meglesz — bólintott Réka. — A legelső dolgom lesz.
Ezután következett az, amihez Réka igazán értett. Idősgondozás, rendesen megszervezve. Geriáter. Hetente kétszer rehabilitációs szakember. Járókeret, amelyet Nóra Péterné „az a szerkezet” néven emlegetett, és az első napokban még hozzáérni sem volt hajlandó. D-vitamin, vas, tisztességes étel, pontos napirend — mert egy idős embernek legalább annyira szüksége van rendszerre, mint egy kisgyereknek.
Egy hónap múlva felült és talpra állt. Két hónap elteltével a faltól kapaszkodva eljutott az ágytól a konyháig, leereszkedett a hokedlire, és hosszasan fújta ki a levegőt.
— Nos? — kérdezte Réka.
— Mit nos? A konyha elmegy. De a függönyök ferdék.
— Az kizárt.
— Dehogy kizárt. Szemre hajtottad fel, látom én. Mindent elfelejtettél, amit tanítottam?
— El — mondta Réka. — Úgy látszik, újra kell kezdenünk.
Szeptemberben Nóra Péterné először ment be a műhelybe. Kerekesszékben tolták a szabóasztal mellé. Huszonkét varrónő nézte a kicsi, törékeny öregasszonyt; kíváncsiság volt bennük, lelkesedés még nem.
Negyven perc múlva viszont már az is akadt.
— Te meg hová teszed azt a szabásmintát? Szálirányba, lelkem, szálirányba! Nézd már meg azt az anyagot, két mosás után elcsavarodik, aztán jön vissza a vevő, és igaza lesz! Na, ezt a varrást meg ki követte el? Vallja be szépen, nem leszidni akarom, csak sírni!
— Nóra Péterné — szólalt meg óvatosan Anikó, a műszakvezető, negyvennyolc évesen, húsz év szakmai múlttal a háta mögött. — Megmutatná, maga hogyan fércel be egy ujját? Én húsz éve csinálom, és húsz éve szenvedek vele.
— Add ide. Figyelj. És ne lihegj a fülembe.
Attól kezdve Nóra Péterné mindennap bejárt. Tavaszra már bottal közlekedett, a lépcsőn is önállóan ment fel, közben pedig szidta az egész emberiséget, amiért ennyi idő alatt sem sikerült normális kapaszkodókat kitalálnia.
Februárban pedig megjelent Petra.
Tizennyolc éves volt, a sapkája majdnem a szemébe csúszott, a kabátja pedig egyáltalán nem illett az időjáráshoz. A hirdetésre jött: „Szabásztanulót keresünk, gyakorlat nem szükséges, betanítjuk.” Leült a recepción egy székre, és végig az ujjába húzva tartotta a kezét.
— Ruhaipari technikum, második évfolyam — olvasta Réka a jelentkezési lapot. — Rendben. Munkahelyi tapasztalat?
— Nem volt — felelte a lány. Aztán kis szünet után hozzátette: — Vagyis… voltam három helyen próbanapon.
— És?
Petra egy darabig hallgatott. Aztán lassan kihúzta a kezét a kabátujjból, és az asztalra tette.
A csuklójától az ujjaiig szabálytalan, fehér foltok tarkították a bőrét. Ugyanilyen foltok futottak fel a nyakára, és eltűntek a füle mögött.
— Vitiligo — mondta halkan. — Nem fertőz. Mindig az elején szólok, hogy később ne kérdezgessék. Két helyen azt ígérték, majd visszahívnak. A harmadikon az üzletvezető egyenesen megmondta, hogy náluk próbák vannak, ügyfelek, ugye értem. Aztán megkérdezte, nem tudnék-e kesztyűben dolgozni.
Réka a lány kezére nézett, majd a szekrény üvegében megpillantotta a saját bal arcát. Már nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon.
Nem jutott szóhoz. Az ajtó kivágódott, és belépett Nóra Péterné: bottal, szemüvegben, a nyakában mérőszalaggal.
— Réka, hol tartod azt a merevítővásznat, az egész polcot feltúrtam… — Itt elakadt. Meglátta az asztalt. A kezeket.
Odament, a saját száraz, tűszúrások apró nyomaival pettyezett tenyerébe fogta Petra kezét, és felfelé fordította.
— Nahát. Nahát, micsoda kezek ezek. Láttad ezeket a hosszú ujjakat? Te, lányom, csipkéhez való vagy. Meg aprólékos díszítéshez. Ahhoz türelem kell, meg ujjak. Az pedig vagy van az embernek, vagy nincs.
Petra lángvörösen ült, és még levegőt sem mert venni.
— Ide figyelj — mondta Nóra Péterné, és nyögve leült vele szemben. — Egyszer mondom el, jegyezd meg. Az ember arcát három másodpercig nézik. Jó, ötig, ha valaki különösen kíváncsi. De amit a kezeddel megcsinálsz, azt utána akár egy életen át nézhetik. Érted?
— É-értem.
— Egyelőre semmit sem értesz. De majd fogod. — Aztán Réka felé fordult. — Felvesszük?
— Fel.
— Akkor én tanítom. És ne kezdj vitatkozni, neked ott a műhely, meg azok a… tárgyalásaid. Én meg öreg vagyok, nincs hová sietnem.
Két évvel később Petra már szabászként dolgozott. Másfél év múlva pedig behozott a műhelybe egy tizenkilenc éves lányt, akit Nórának hívtak, és annyira dadogott, hogy a telefonkagylótól is sírásig rettegett. Sehol sem akarták alkalmazni, mert „hogyan beszélne így az ügyfelekkel”.
— Réka asszony — mondta Petra —, csak a kezét nézze meg. Semmi mást. Csak a kezét.
Réka megnézte a kezeket. Aztán Petrára pillantott.
— Tudod te egyáltalán, kinek a mondata ez?
— Tudom — felelte Petra. — Nóra Péterné azt mondta, tovább kell adni. Én továbbadom.
Nóra Péterné eközben a műhely egyik sarkában ült, és éppen kibontott egy rosszul befércelt ujját. Fel sem emelte a fejét, csak odaszólt:
— Nóra, ugye? Gyere ide, Nóra. Mutasd a kezed.