Pelenkák, inkontinenciabetétek, óvatos emelések: „anya, most feljebb húzlak, kapaszkodj a nyakamba”. Felfekvések, amelyekkel Réka úgy küzdött, mintha személyes ellenségei lettek volna. Hetente két infúzió, Anna nővér készpénzért, sorban állás a rendelőben a recept miatt, ahol mindig akadt valaki kipihent és harcias:
— Kisasszony, maga időpontra jött? Mert itt azért mások is várnak!
— Én is várok.
— De magának minek? Maga még fiatal.
Az első években Lilla alig tudott beszélni, később valamivel tisztábban formálta a szavakat. A jobb karja azonban soha többé nem engedelmeskedett. Járni nem járt; a kerekesszékben ült az ablak mellett, és az udvart nézte.
— Réka — szólalt meg egyszer. — Legalább menj el valahová. A barátnőidhez.
— Melyikekhez?
— Hát… Dórához.
— Dóra férjhez ment Józsára, és már két gyereke van. Újévkor küldünk egymásnak egy-egy üzenetet, ennyi.
— Akkor csak sétálj egyet.
— Anya, én sétálok. Tegnap a CBA-ig az egyik úton mentem, visszafelé meg a másikon. Majdnem olyan volt, mint egy tengeri körút.
Azért volt Márk. Szabás-varrás tanfolyamon ismerkedtek meg; Réka szombatonként járt oda, amikor fizetett gondozó maradt Lillával. A fiú huszonhárom éves volt, ruhaipari technológusnak tanult, nevetségesen elálló füle volt, és az egész csoportból ő volt az egyetlen, aki soha, egyetlen szóval sem kérdezett rá a foltra. Két hónapon át kávéztak a sarki üvegfalú büfében, háromszor hazakísérte a kapuig, egyszer pedig meg is csókolta.
Aztán Réka meghívta magukhoz. Hogy bemutassa.
Márk negyven percet töltött náluk. Udvarias volt. Még a széket is segített arrébb tolni.
A lépcsőházban aztán megállt.
— Figyelj — kezdte. — Ne érts félre, én teljesen normálisan állok ehhez. Csak hát ez… ez sokáig fog tartani?
— Mi az, hogy „ez”?
— Hát… anyukád.
— Sokáig — felelte Réka. — Nagyon remélem, hogy sokáig.
Egy hét múlva Márk anyja telefonált. Réka máig emlékezett rá: a konyhában állt, a tűzhelyen hajdina főtt.
— Rékácska, én most nőként mondom ezt egy nőnek, ne vegye sértésnek. De hát kinek kell maga így? Ezzel a folttal, meg egy ágyhoz kötött anyával. Maga felnőtt ember, biztosan érti. Engedje el azt a fiút.
— Pórázon tartják talán? — kérdezte Réka. — Akkor oldják el maguk, nekem most hajdinás a kezem.
Letette a kagylót, aztán fél órán át nézte, ahogy a dara kifut a fedő alól.
Állást sehol sem kapott.
— Majd visszajelzünk — mondták a kozmetikai üzletben.
— Ne haragudjon, nálunk fontos a cég arculata — közölték egy szalonban.
— Nem próbálta még elfedni? — érdeklődött a munkaügyes egy utazási irodában.
— Próbáltam. Színházi alapozóval. Négy órát bír, utána úgy nézek ki, mint egy felújítás közben félbehagyott fal.
Így aztán leült varrni. Otthonról, mert otthonról két óránál hosszabb időre nem lehetett eltűnni.
Először a szomszédok nadrágjait hajtotta fel. Aztán a szomszédok elhozták a saját ismerőseiket is. Később valaki feltett az internetre egy fotót arról a ruháról, amelyet Réka az anyja régi függönyéből készített, és odaírta alá: „Lányok, Debrecen, Tócóskert környéke, otthon dolgozó varrónő, aranykeze van.” Onnantól beindult minden.
Éjszakánként varrt, négy órákat aludt, mosás és injekciók között dolgozott. Előbb vett egy ipari varrógépet, aztán egy overlockot, végül a szobába betett egy második asztalt is. Lilla a kerekesszékből irányított:
— Réka, ott hullámzik a varrásod.
— Anya, te onnan nem is láthatod.
— Anya vagyok. Mindent látok.
Amikor Réka huszonegy éves lett, lakást cseréltek. Nem jókedvükből: a negyedik emeleten laktak, lift nélkül, Lillát pedig havonta egyszer vizsgálatra kellett vinni. Réka egy szomszéddal kettesben cipelte le kézben — hat lépcsőforduló lefelé, aztán ugyanennyi vissza. Végül találtak megoldást: földszinti lakás Újkertben, rámpával.
Nóra néni eljött elbúcsúzni. Egy becsomagolt holmit nyomott Réka kezébe.
— Tessék. Olló. Nem rongyokhoz, hanem munkához. A jó olló olyan, mint a férj: egyszer választja az ember egész életre, és nem adja oda senkinek.
— Magának csak egy férje volt, ugye?
— Egy. Huszonkét évig. Rendes ember volt, csak úgy füstölt, mint egy mozdony. Az ollók, ha érdekel, tovább bírják.
Megölelték egymást. Nóra néni még egy gyűszűt is becsúsztatott Réka zsebébe: régi darab volt, kopott, az oldalán apró horpadással.
— Hívj majd. Emlékszel a számra?
Réka emlékezett. Fekete, tárcsás telefon állt a folyosói kisszekrényen, horgolt terítő alatt.
És hívta is. Az első évben sűrűn, a másodikban ritkábban. Aztán a vezetékes telefont megszüntették, mobilt pedig Nóra néni elvből nem használt: „én abba a kis dobozba nem fogok belekiabálni”. Réka párszor elment hozzá, nem találta otthon, cédulát hagyott az ajtóban. A cédula eltűnt, válasz nem érkezett. Aztán Lillát másodszor is szélütés érte, és onnantól semmire sem maradt ereje.
Legalábbis ezt mondogatta magának: most nem fér bele.
Az anyja két éve halt meg, februárban, csendesen, álmában. Egy héttel előtte még azt mondta:
— Réka. Bocsáss meg, hogy elvettem tőled az életedet.
— Te adtad nekem — felelte Réka. — Ez két külön ige, anya.
A temetés után három napig aludt. Csak azért kelt fel, hogy igyon egy kis vizet, aztán újra visszafeküdt. A negyedik napon kitakarította a lakást, kidobta a gyógyszeres dobozokat, és egyszer csak megértette: tizenhat év után először nincs hová rohannia. És igazából nincs kihez sem.
Harminchárom éves volt.
Harmincöt éves korára már volt egy műhelye a Piac utca közelében, egy másik a Sestakertben, huszonkét varrónő dolgozott a műhelyben, két hónapra előre tele volt az előjegyzési naptár, és két színház is tőle rendelt jelmezeket. Azok az ügyfelek, akik először léptek be hozzá, három másodpercig a foltot nézték az arcán, utána viszont már csak azt, hogyan áll rajtuk a ruha.
Áprilisban Réka elindult megnézni egy helyiséget a harmadik szalonhoz. Az ingatlanos, Zsolt, egész úton a forgalomról, a környék adottságairól és a remek elhelyezkedésről beszélt. Réka csak akkor kapta fel a fejét, amikor az autó letért a Füredi útról.
— Várjon csak. Ez Tócóskert?
— Pontosan. Nagyon ígéretes városrész, megújuló házak, új lakóparkok…
— Kérem, itt álljon meg.