miközben a folyosón álló tükörben még egyszer végigsimított a haján és a blúzán. — Siess már, nincs egész esténk, és mindenki éhes. De valami mutatós legyen ám, olyan, mintha étteremben ennénk! Le akarom fotózni, hadd lássák a közösségi oldalon.
Eszter ekkor érezte meg egészen tisztán: eddig volt, és nem tovább.
Visszanyúlt a pulthoz, felemelte a még fagyos húst, visszatette a fiókba, majd határozott mozdulattal becsukta a fagyasztó ajtaját.
— Nem készítek saslikot — közölte csendesen.
— Tessék? Hogy érted, hogy nem? — Júlia arca megnyúlt a döbbenettől. — Most ugratsz minket? Éhen halunk!
— Akkor rendeljetek valamit.
— Hát ez már mindennek a teteje! — Erzsébet szinte berobbant a konyhába. — Miféle rendelésről beszélsz? Vendéget nem szokás így elintézni!
— Nem intézek el senkit — felelte Eszter ugyanolyan nyugodtan. — Egyszerűen csak nem állok neki főzni.
Ezzel sarkon fordult, és átment a szobába, abba a hálóba, amely valaha az ő és Gábor közös menedéke volt. Kinyitotta a szekrényt, és elkezdte kiszedni a ruháit. Nem kapkodott, nem remegett a keze; mozdulatai furcsán higgadtak voltak, mintha már régóta készült volna erre. Előhúzta a bőröndjét, felnyitotta, és egymás után belepakolta a legszükségesebb dolgokat.
— Te meg mi a csudát művelsz?! — jelent meg a küszöbön Erzsébet, mögötte Júlia kíváncsiskodó, felháborodott tekintetével. — Hová akarsz menni?
— Szállodába — mondta Eszter anélkül, hogy hátranézett volna. — Egy hétre. Addig, amíg itt tartózkodtok.
— Szállodába?! — Júlia hangja vékonyra siklott. — Ezt nem gondolhatod komolyan! Legalább Gábort kérdezd meg előbb!
— Meg fogom kérdezni — zárta le Eszter. — Amint belép az ajtón.
Tamás és a fiúk is elődugták a fejüket a másik szobából; a meccs abban a pillanatban elveszítette minden jelentőségét. Úgy néztek Eszterre, mintha egyik percről a másikra valami veszélyes, kiszámíthatatlan idegenné változott volna.
Eszter behúzta a bőrönd cipzárját, felemelte, majd kikerülte a folyosón összetorlódott rokonokat. Leült az előszobában, és várni kezdte a férjét. Körülötte zúgolódás, szemrehányás és sértett méltatlankodás kavargott. Erzsébet egy ponton még pityeregni is kezdett, és a hálátlanságot, valamint „a mai asszonyok elkényelmesedését” emlegette.
Eszter egyetlen szót sem szólt.
Gábor nagyjából nyolc óra tájban érkezett meg. Jó kedve volt, a kezében egy zacskó gyümölcsöt hozott az anyjának.
— Sziasztok! Na, mi a helyzet? Mi készül vacsorára? — A mondat közepén elakadt, amikor meglátta az előszobában álló bőröndöt, aztán Eszter kifejezéstelen, megkeményedett arcát. — Eszter, mi történt?
— Gáborkám! — sietett hozzá Erzsébet, mintha menedéket keresne nála. — Ez az asszony ki akar minket tenni innen! El tudod képzelni? Éhesen ülünk, ő meg kijelenti, hogy nem főz, és még el is akar menni!
Gábor lassan a feleségére emelte a tekintetét.
— Ez igaz?
— Igen — mondta Eszter tiszta, egyenletes hangon. — Elmegyek szállodába.
— De miért? Mi történt itt?
Eszter felállt, és egészen közel lépett hozzá. Nem emelte fel a hangját, mégis minden szava olyan élesen hasított a levegőbe, mintha kőre koppant volna.
— Öt napja reggel, délben és este olyan ételeket főzök, amiket ők valahol „láttak egy filmben”. Mosok rájuk, takarítok utánuk, vásárolni viszem őket, szalonokba rohanok velük. Négy ügyféltalálkozót kellett lemondanom, és elúszott egy szerződésem, mert képtelen vagyok dolgozni. Rám nyomták a húszezer forintos szalonszámlát, amit természetesen senki nem fog megtéríteni. Amikor azt mondom, hogy kimerültem, önzőnek neveznek. Te pedig mindössze annyit vársz tőlem, hogy nyeljem le, és tegyem boldoggá a rokonaidat.
— Eszter, de hát nem rossz szándékból csinálják… — kezdte bizonytalanul Gábor. — Vidékről jöttek, nincsenek hozzászokva a városi élethez. Bírd ki még egy kicsit, tényleg csak két nap az egész.
— Nem.
— Mi az, hogy nem?
— Az, hogy nem. Nem viselem tovább. Nem fogok olyan embereket kiszolgálni, akik levegőnek néznek.
— Gáborkám, hallod, miket mond rólunk?! — kapott rá azonnal Júlia. — A saját anyádról beszél így!
Gábor tanácstalanul pillantott hol az anyjára, hol Eszterre, mintha hirtelen két part között rekedt volna.
— Eszterkém, ne így… Beszéljük meg higgadtan. Lehet, hogy tényleg elfáradtál. Rendben, néha sokat kérnek, ezt elismerem, de mégiscsak család… ezt nem lehet ilyen egyszerűen…
— De, lehet — vágta rá Eszter, és felkapta a bőrönd fogantyúját. — Én most elmegyek. És jól jegyezd meg, amit mondok, Gábor.
Azzal végignézett mindannyiukon. A hangja hideg volt, mint az üveg.
— A rokonaid többé nem lépik át ennek a lakásnak a küszöbét.
Olyan csend szakadt rájuk, mintha valaki hirtelen elzárta volna a levegőt. Júlia félig nyitott szájjal meredt rá. Erzsébet drámai mozdulattal a mellkasához kapott. Tamás megköszörülte a torkát, és úgy tett, mintha éppen most jutott volna eszébe valami sürgős dolga a mosdóban.
— Eszter, mi ütött beléd? — Gábor óvatosan a karja felé nyúlt.
Eszter azonnal hátralépett.
— Halálosan komolyan beszélek. Vagy most rögtön elmennek innen, vagy én megyek el, és beadom a válókeresetet. Dönts.
— Válás? De mégis miért? — Gábor arca kifakult. — Eszter, térj észhez! Ez teljes őrültség!
— Az az őrültség, hogy öt napja cselédként élek a saját otthonomban, és a férjem ebben nem lát semmi kivetnivalót. Az az őrültség, hogy az anyád az előző feleségeddel példálózik előttem. Az az őrültség, hogy a saját pénzemből fizetem mások szalonozását, miközben még egy köszönömöt sem kapok.
— De hát megköszöntük! — csattant fel Júlia sértetten.
— Egyszer sem — Eszter egyenesen a szemébe nézett. — Egyetlenegyszer sem. Öt teljes nap alatt.
Súlyos, nyomasztó hallgatás ereszkedett közéjük. Gábor tekintete ide-oda cikázott: Eszterről az anyjára, onnan Júliára, majd vissza a feleségére. Az arca zavart volt, kisfiúsan tehetetlen, szinte már szánalmas.
— Eszter… de hogyan tehetném ki őket? A családom. Messziről jöttek.
— És én? — kérdezte Eszter halkan. — Én akkor mi vagyok?
— Te… te a feleségem vagy.
— Akkor viselkedj is úgy, mint a férjem. Állj mellém. Védj meg. Vagy maradj velük, és én elmegyek.
Erzsébet egy lépést tett előre, arca kipirult a felháborodástól.
— Gáborkám, ugye nem hagyod, hogy ez a… ez a hálátlan nő így beszéljen velünk? Mi neveltünk fel téged, mindent megadtunk neked! Erre ő ki akar minket dobni!
— Anya — szólalt meg Gábor rekedten.