— Ugyan, címekkel mire megyünk? — csattant fel Júlia sértetten. — Alig ismerjük ezt a várost, szinte most járunk itt először. Neked kellene elkísérned minket, lefoglalni az időpontot, elmondani, mi merre van. Különben még rossz helyre megyünk, vagy úgy megvezetnek bennünket, hogy észre sem vesszük.
„Kellene.” Eszternek feltűnt, milyen sűrűn kerül elő ez a szó.
Neki kellett elkészítenie mindazokat az ételeket, amelyeket a vendégei „valami filmben láttak”. Neki kellett vigyáznia a gyerekekre, amikor Júlia és Tamás kedvet kapott egy kis városi sétához. Neki kellett kimosnia mások alsóneműjét is, mert hát „rokonok között nem szokás finnyáskodni”.
A negyedik napon, vacsora után, Eszter éppen a mosogató fölé hajolva súrolta az edényeket. Aznap is külön kívánságra készült a menü: steak grillezett zöldségekkel, amit a rendes munkanapja után majdnem két órán át készített. Erzsébet odalépett mellé, körbenézett a konyhában, majd olyan arccal mérte végig a helyiséget, mintha ellenőrzésre érkezett volna.
— Tudod, Eszterkém — jegyezte meg végül —, Gábornak az első felesége sokkal fürgébb asszony volt. Egy óra alatt megfőzött, elpakolt, és még mosolyogni is maradt ereje. Te meg úgy járkálsz itt, mintha egész nap gyűrtek volna.
Eszter nyelve hegyén ott volt a válasz, de lenyelte. Megfeszítette az állkapcsát, és tovább dörzsölte a serpenyő odakapott alját.
Az ötödik reggelen, amikor már ki tudja hányadszor állt a tűzhely mellett, hogy reggelit készítsen, Júlia ünnepélyesen közölte:
— Eszter, megbeszéltük: ma elmegyünk abba a szépségszalonba! Anyu olyan frizurát szeretne, mint annak a színésznőnek abban a sorozatban, amiről tegnap beszéltem. Tudod, melyikre gondolok. Nekem pedig manikűr kell, meg valami rendes kezelés. Beírsz minket a legjobb helyre, ugye? És természetesen te is jössz velünk.
Eszter közben megfordította a palacsintát a serpenyőben.
— Kettőkor videós megbeszélésem lesz egy ügyféllel.
— Akkor mondd le — vágta rá Erzsébet olyan természetességgel, mintha csak azt kérte volna, kapcsolja le a villanyt. — Egyetlen hetet töltünk nálatok. A munka megvár, de mi hazamegyünk, aztán ki tudja, mikor találkozunk újra.
— Ezt nem tudom áttenni. Fontos projektről van szó.
— Hát ilyet! — Júlia teátrálisan összecsapta a kezét. — Ennyire útban vagyunk neked? Éreztem én ezt az elejétől fogva! Gáborka, hallod, mit mond a feleséged?
Gábor éppen a fürdőszobából lépett ki, és menet közben gombolta az ingét.
— Eszter, azért… talán egyszer tényleg át lehetne szervezni egy megbeszélést — mondta békítő hangon. — Nem mindennap jönnek rokonok. Tedd meg nekik, hadd legyen egy kis örömük.
— Én minden nap teszek értük valamit — felelte Eszter csendesen. — Főzök, takarítok, elviszem őket vásárolni, közben pedig már két munkát is kockára tettem, mert egy perc nyugtom sincs dolgozni.
— Jaj, ne add már elő magad áldozatként! — horkant fel Erzsébet. — Mi is segítünk, amikor tudunk. Tamás például tegnap levitte a szemetet.
A szemetet. Egyszer. Öt nap alatt.
— Ne morogj már, Eszterkém — Gábor odahajolt, és puszit nyomott a feje búbjára. — Te olyan rendes vagy. Türelmes, gondoskodó. Én pont ezt szeretem benned. Na, most rohannom kell. Este jövök.
Azzal kilépett az ajtón.
Eszter ott maradt a tűzhely mellett, és hosszú pillanatokig csak az ablakon bámult kifelé. Kint tiszta, napfényes délelőtt volt. Valahol emberek teraszokon kávéztak, parkokban sétáltak, intézték a saját életüket. Ő pedig a saját lakásában állt, mégis úgy érezte magát, mintha fogoly lenne. Olyan emberek vették körül, akik már fáradságot sem vettek arra, hogy leplezzék: kiszolgálónak tekintik.
A szépségszalon végül mindent betetőzött. Júlia természetesen azt a helyet választotta ki, amelyik a legfényűzőbbnek tűnt az interneten. Eszter négy teljes órán át ült a levegőtlen váróban, a telefonján próbált munkalevelekre válaszolni, miközben azt hallgatta, ahogy Júlia hangosan magyaráz a fodrásznak a „vidéki életről”, és arról, hogy a nagyvárosiak mennyire fennhordják az orrukat.
Amikor fizetésre került a sor, Júlia ártatlan, kerek szemekkel fordult felé.
— Jaj, Eszter, képzeld, a pénztárcámat otthon hagytam. Kifizetnéd most? Persze visszaadom.
Eszter a blokkra pillantott. Húszezer forint.
— Nincs nálam ennyi készpénz — mondta, bár ez nem volt igaz.
— Akkor fizesd kártyával — legyintett Erzsébet. — Ugyan mi ebben a gond? Nem fogsz belerokkanni. Gábor rendesen keres, ő maga mondta.
Eszter végül kifizette. Pontosan tudta, hogy azt a pénzt soha többé nem látja. Ahogy a múlt heti nagybevásárlás árát sem kapta vissza. Ahogy a három nappal korábbi taxit sem. És a mozijegyeket sem, amelyekre utólag azt mondták, hogy „hiszen ő hívta meg” az egész társaságot.
Este, mire hazaértek, a lakásban teljes felfordulás várta őket. Tamás a gyerekekkel a nappaliban focimeccset nézett, a kanapén chipsmorzsa hevert, az asztalon üres sörösüvegek álltak sorban. A konyhában halmokban tornyosult a mosatlan edény, mert amíg a nők távol voltak, a többiek úgy döntöttek, csak „esznek valami gyorsat”.
— Eszter, vacsorára mit csinálsz? — kérdezte Tamás anélkül, hogy akár egy pillanatra is elszakította volna a tekintetét a képernyőtől. — Arra gondoltunk, lehetne saslik. Tudod, olyan kerti hangulat, csak itthon. Láttam a tévében, nagyon mutatósan tálalták.
Eszter egyetlen szó nélkül ment be a konyhába. Végignézett a mosatlan edényeken. Aztán kinyitotta a hűtőt, amely szinte üres volt, hiszen egész nap a szalonban vesztegelt, és bevásárolni sem jutott el. Az órára pillantott: fél hét múlt. Gábor nagyjából egy óra múlva hazaér, és természetesen arra számít majd, hogy addigra vacsora kerül az asztalra.
Eszter kinyitotta a fagyasztót. Egy darab sertéshús feküdt benne, amit eredetileg hétvégére tartogatott. Kivette, letette a konyhapultra, és abban a pillanatban valami végleg elpattant benne.
Nem ment tovább.
Egyszerűen nem volt hajlandó tovább csinálni.
— Eszterkém, miért ácsorogsz itt így? — szólt be Júlia a konyhaajtóból.