— …várj egy pillanatot — emelte fel Gábor a kezét. Eszterre pillantott, és a tekintetében most először jelent meg valami, ami nem menekülés volt, hanem felismerés.
— Eszter… te ezt komolyan gondolod? Tényleg elmész?
— Már indulok — felelte a nő fáradtan. — Csak az nem dőlt még el, hogy néhány napra, vagy örökre.
Gábor nem válaszolt azonnal. Eltelt egy lélegzetvételnyi idő. Aztán még egy. A csend egyre nehezebb lett közöttük.
Eszter megfogta a kilincset, és résnyire nyitotta az ajtót.
— Ne menj — mondta ekkor Gábor.
Eszter megállt, de nem fordult vissza rögtön.
A férfi lassan a rokonai felé nézett. Az arca szinte színtelen volt, mégis volt benne valami új, valami határozott.
— Anya. Júlia. Tamás. Holnap reggel elutaztok.
— Micsoda?! — csattant fel Erzsébet, hangja élesen hasított a folyosó levegőjébe. — Elment az eszed? A saját anyáddal szemben ezt a nőt választod?
— A családomat választom — mondta Gábor, és ezúttal nem remegett meg a hangja. — Esztert. A feleségemet.
— Gáborkám, ezt nem mondhatod komolyan!
— De, anya. Nagyon is komolyan mondom. Eszternek igaza van. Úgy állítottatok be ide, hogy előtte senkivel nem egyeztettetek. Beköltöztetek, rendelkeztek, követelőztetek, és közben egyetlen őszinte köszönöm sem hagyta el a szátokat. Én meg azt hittem, ez természetes. Hogy a rokonoknak segíteni kell. Csakhogy ez már régen nem segítség volt. Ez kihasználás.
Júlia levegő után kapkodott, mintha személyes sértésként érte volna minden szó.
— Hát ez gyönyörű! Akkor éljetek boldogan kettesben! Gábor, ezt még nagyon meg fogod bánni! Anya, gyere, szedjük össze a cuccainkat!
Látványosan beviharzottak a szobába, majd olyan erővel vágták be maguk mögött az ajtót, hogy a falon megremegtek a képek.
Gábor óvatosan közelebb lépett Eszterhez.
— Sajnálom — mondta halkan. — Kérlek, bocsáss meg. Úgy viselkedtem, mint egy vak, ostoba ember.
Eszter ránézett. Az ereje hirtelen elhagyta; ahogy a düh és a feszültség lassan kiürült belőle, csak a kimerültség maradt.
— Valóban elküldöd őket?
— Igen. Reggel veszek nekik jegyet. Én fizetem ki, hogy ezen se legyen vita.
— És a szalon? A húszezer forint?
— Visszakapod. Az utolsó forintig. Ha kell, a vendégeid előtt is bocsánatot kérek.
Eszter leengedte a bőröndöt a padlóra, aztán egyszerűen ráült ott, a bejárat mellett. Nem tört ki belőle hangos zokogás. Csak ülve maradt, és némán potyogtak a könnyei.
Gábor leguggolt mellé, és bizonytalanul átkarolta.
— Tényleg nem vettem észre, mennyire szenvedsz — suttogta. — Azt hittem, csak fáradt vagy, ingerült, majd elmúlik. Borzasztóan sajnálom. Ostoba voltam.
— Az voltál — szipogta Eszter.
— Igen — bólintott Gábor. — Nagyon.
A szoba felől tompa zörgés, felháborodott morgás és sértett panaszkodás hallatszott. Kisvártatva Tamás nyitott ajtót. Zavartan megállt, rájuk pillantott, majd lesütötte a szemét.
— Reggel korán megyünk — motyogta. — Ne haragudj, Eszter. Komolyan. Nem gondoltam bele, hogy ez nektek ilyen… hát, szóval… bocsánat.
Öt nap alatt ez volt az első alkalom, hogy valaki közülük valóban elnézést kért.
Másnap reggel a vendégek szinte teljes némaságban pakoltak össze. Erzsébet egyetlen búcsúszót sem ejtett, Júlia úgy rántotta be maga után a bejárati ajtót, hogy a konyhaszekrényben megcsörrentek a poharak. Tamás a küszöbről még egyszer visszanézett, és halkan elmormolt valami bocsánatkérésfélét.
Aztán végre becsukódott mögöttük az ajtó.
Eszter és Gábor ott maradtak ketten a lakás közepén, amely úgy festett, mintha viharon ment volna keresztül.
— Ez… kész rémálom volt — mondta Gábor, miközben végignézett a szétdobált holmikon, a mosatlan edényeken, a gyűrött takarókon.
— Az — felelte Eszter röviden.
— Segítesz rendbe hozni?
Eszter lassan felé fordította a fejét. Hosszan nézte, komolyan, minden mosoly nélkül.
— Segítek. De csak akkor, ha nem nekem „segítesz”, hanem együtt csináljuk. Ugyanúgy a te dolgod is, mint az enyém.
— Együtt — mondta Gábor azonnal. — Így lesz.
A konyhában kezdték. Elmosták a felhalmozott edényeket, kidobták a szemetet, letörölték a ragacsos pultot. Nem beszéltek sokat; mindketten a saját gondolataikban jártak. Utána felmostak, lehúzták az ágyneműt, kiszellőztettek, és apránként minden tárgy visszakerült oda, ahová tartozott.
Mire este lett, a lakás lassan újra az övék lett. Nem vendégek szállása volt többé, nem mások igényeinek terepe, nem idegen hangokkal és parancsokkal megtöltött hely. Otthon lett megint.
Eszter leült a gépéhez. Bekapcsolta, megnyitotta azt a munkát, amelyhez egész héten képtelen volt hozzáérni.
— Eszter? — dugta be Gábor a fejét az ajtón. — Rendeltem pizzát. Azt hiszem, ma egyikünk sem vágyik főzésre.
Eszter arcán halvány mosoly jelent meg.
— A pizza most kivételesen jó ötlet.
— És… lenne még valami — lépett be Gábor, kissé zavartan. — Arra gondoltam, kellene egy szabály. Ha bárki egy napnál tovább akar nálunk megszállni, előtte megbeszéljük. Ketten. És ha valamelyikünk nem szeretné, akkor nemet mondunk. Magyarázkodás nélkül.
— Ez nagyon jól hangzik — mondta Eszter csendesen.
Felállt, odament hozzá, és átölelte.
— Tudod, ez az egész borzalmas volt. Tényleg az. De talán szükségünk volt rá. Nekem azért, hogy végre kimondjam: jogom van megvédeni a saját életemet. Neked pedig azért, hogy megértsd: én is a családod vagyok. Sőt, elsősorban én.
Gábor szorosabban ölelte.
— Te vagy a családom — mondta halkan. — Sajnálom, hogy ilyen sok idő kellett, mire ezt igazán felfogtam.
Ekkor megszólalt a csengő: megérkezett a pizzafutár. Leültek a kanapéra, felnyitották a dobozt, és bekapcsoltak valami könnyű, semmitmondó filmet. Egy hét után először csend volt a lakásban. Nem feszült, nem fenyegető csend, hanem nyugodt, meleg, otthoni.
— Szerinted anya valaha megbocsát? — kérdezte egy idő után Gábor.
Eszter nem szépítette a választ.
— Nem tudom. És őszintén? Most nem ez a legfontosabb.
Gábor lassan bólintott.
— Nekem sem.
Ették a pizzát, aztán Eszter egyszer csak felnevetett. Először csak halkan, majd egyre felszabadultabban.
— Mi ilyen vicces? — nézett rá Gábor meglepetten.
— Csak eszembe jutott, hogy ma végre megmutattam, mire vagyok képes — mondta Eszter, és megtörölte a szemét. — És képzeld… nem is volt rossz érzés.
Gábor elmosolyodott.
— Nekem sem. Olyan voltál, mint egy harcos. Ijesztő is, gyönyörű is.
— Legközelebb már az elején mellém állsz?
Gábor arca komollyá vált.
— Legközelebb nem lesz olyan, hogy te oldalad meg az én oldalam. Csak a mi oldalunk lesz.
Ez volt a kezdet. Nem hibátlan, nem mesébe illő, de őszinte.
És néha az őszinte sokkal többet ér, mint a tökéletes.