A névjegy vastag kartonból készült, finoman csillanó, aranyszínű prégeléssel.
— Itt van a közvetlen számom — mondta Norbert. — Eszternek hívják, ugye?
— Igen. Eszter.
— Akkor figyeljen rám, Eszter. Ha bármikor gondja akad… tényleg bármivel. Lakás, munka, pénz, akármi. Hívjon, éjjel-nappal. Apám végig magáról beszélt a kocsiban, amíg még volt térerő. Azt hajtogatta, hogy rég ivott ilyen jó teát.
Ezután óvatos mozdulatokkal segített Imrének beszállni az autóba. Az idős férfi még integetett egyet a sötétített üvegen át, mielőtt az ajtó becsukódott volna.
A terepjáró megfordult, majd elhajtott, sáros vizet fröcskölve szét az udvaron. Zoltán a tornácon maradt, lehuppanva, fejét a kezébe temetve. Minden összeomlott körülötte: az üzlet meghiúsult, az ingatlanos eltűnt, az addig építgetett karrier egy pillanat alatt szertefoszlott. Ráadásul tudta, hogy a törvénnyel is komoly ügyei lesznek.
Eszter szó nélkül előhozta a csomagjait. A nagy, elhasznált táskák egymás mellé kerültek a kapu mellett.
— Menj el, Zoltán — szólalt meg végül halkan.
— Eszti… kérlek. Hová mehetnék? Tudod, mi vár rám. Nem hívnád fel őt? Csak egy szívesség… Te mindig jó voltál hozzám.
Eszter ránézett, és meglepte saját felismerése. Hogyan élhetett együtt ezzel az emberrel? Hogyan oszthatta meg vele az otthonát, a mindennapjait, a terveit? A tornácon nem a társa ült, hanem egy idegen, megtört és szánalmas alak.
— A jóságom, Zoltán, elfogyott — felelte nyugodtan. — Ugyanúgy, mint azok az eltűnt evőeszközök. Tedd le a kulcsokat, és menj.
Egy hónappal később Eszter aláírta a ház papírjait. Zoltán lemondott a részéről, a jövőbeni kötelezettségekre és a régi adósságaira hivatkozva, abban bízva, hogy ez majd enyhítő körülmény lesz a bíróságon. Nem lett az.
Az év végén, nem sokkal szilveszter előtt, futár érkezett a kapuhoz. Egy hatalmas dobozt tett le. Belül egy vadonatúj, modern televízió lapult, tetején egy apró kártyával: „Köszönöm a teát. Imre.”
Alul, más kézírással, még egy sor állt: „Apa szeretné, ha eljönne vacsorára. Azt mondja, maga nélkül nem az igazi a tea. Érte mehetek hétkor? Norbert.”
Eszter a tükör elé állt, megigazította a haját, és hosszú idő óta először őszintén elmosolyodott. Úgy érezte, az élete most kezd igazán kibontakozni.