A férfi hangja rekedt volt és szétszaggatott, mintha a hideg és a pánik egyszerre marcangolta volna.
Imre bácsi a pocsolyában ücsörögve felnézett rá, majd elmosolyodott, mintha csak egy vasárnapi sétáról tért volna vissza.
— Norbert… csak sétáltam egyet. Egy ember elküldött. Mérges volt, kiabált — mondta egyszerűen, gyermeki nyugalommal.
Norbert — így hívták az érkezőt — egyetlen lépéssel ott termett mellette, és gondolkodás nélkül leguggolt elé a sárba. Nem törődött a nadrágjával, amely többe került, mint mások fél éves fizetése. Gyors, gyakorlott mozdulatokkal végigtapogatta apja karját, arcát, homlokát.
— Nem bántott? Nem ütöttek meg? — kérdezte feszes hangon. — Teljesen kiborultunk, amikor az erdőnél megszűnt a jel a nyomkövetőről…
Felsegítette az idős férfit, óvatosan leporolta a kabátját, mintha valami rendkívül törékeny dolgot tartana a kezében. Aztán lassan, kimérten a verandára fordult.
Zoltán ott állt, tátott szájjal. Ezt az arcot ismerte. Nap mint nap látta a belső céges oldalon. Norbert Gromov. A holding tulajdonosa, amelyhez az ő logisztikai cége is tartozott. Az az ember, akitől még a vezérigazgatók is tartottak.
— Norbert… Norbert úr… — préselte ki magából Zoltán, miközben a lába remegni kezdett alatta.
Gromov mozdulatlanul nézett rá. Nem volt düh a tekintetében, csupán hideg, számító nyugalom, olyan, amilyet a vadász visel, mielőtt célra tart.
— Te lennél az? — szólalt meg halkan. — A mi emberünk? Logisztika?
— Én… én nem tudtam… azt hittem… — Zoltán hátrálni kezdett, míg a háta neki nem feszült az ajtónak. A ingatlanosnő eközben oldalt settenkedett a kapu felé, megérezve, hogy baj közeleg.
— Erőszakot alkalmaztál vele szemben — jegyezte meg Norbert tárgyilagosan, apja sáros térdére biccentve. — Egy idős emberrel. Hidegben.
— Ez az én házam… magántulajdon… — hebegte Zoltán.
— Tényleg? — Norbert szája sarkában halvány mosoly jelent meg, a szeme azonban változatlanul jéghideg maradt. — Tudod, tegnap átnéztem a jelentéseket. A te dél-magyarországi egységednél érdekes számok vannak az üzemanyag-elszámolásban. Gondoltam, jövő héten küldök auditorokat. Most már nem látom értelmét várni. Ma kimennek. És viszik magukkal az adóhatóságot is. Aztán az ügyészség végignézi az összes menetleveledet az elmúlt öt évből.
Zoltán elsápadt, mintha krétával kenték volna be. Tudta, hogy mindent meg fognak találni: eltitkolt fuvarokat, eltűnt gázolajat, trükközött alkatrészeket. Ez nem elbocsátás volt. Ez vég.
— Könyörgöm… Norbert úr… hitel van a házon, családom… — motyogta, és Eszter felé intett.
— Család? — Norbert Eszterre nézett, aki még mindig magához szorította a piszkos plédet. — Maga a felesége?
— A volt felesége — felelte Eszter határozottan. — Válunk. Ki akar tenni.
— Értem — bólintott Norbert. — Akkor egyedül fog felelni.
Elővette a telefonját, gyorsan tárcsázott, és röviden utasított:
— Biztonsági szolgálat azonnal ide. Jogi osztály is. Teljes átvilágítás a „Dél” fióknál. Az igazgatót azonnal leváltani, a menedzsert… — Zoltán zsebéből kikandikáló kitűzőre pillantott — Zoltán Skvorcovot vonják eljárás alá. A bizonyítékokat találják meg. Tudom, hogy ott vannak.
Zoltán ereje elfogyott, és lassan a földre rogyott.
Norbert ezután Eszterhez lépett. Az arca láthatóan meglágyult.
— Köszönöm magának — mondta csendesen. — Láttam a szomszéd ház kameráin: éjszaka találkozott vele, beengedte, segített rajta. Ha maga nincs…
A zakója belső zsebéhez nyúlt, és elővett egy névjegykártyát, amelyet Eszter felé tartott.