Hajnalig kellett várniuk — az ügyeletes körzeti megbízott egyedül jutott öt településre, és az éjszaka közepén egy „békés öregember” miatt senki nem indított szolgálati autót.
Eszter megágyazott neki a nappali kanapéján. Imre bácsi szinte azonnal elaludt, magzatpózba húzódva, mintha végre biztonságos helyre került volna. Eszter azonban nem tudott lefeküdni. A konyhában ült reggelig, a hideg csempére tett lábbal, és minden neszre összerezzent, mintha attól félne, hogy a nyugalom bármelyik pillanatban darabokra hullhat.
A reggelt telefoncsörgés indította el. Zoltán volt az.
— Rendbe raktad a házat? — mordult bele köszönés helyett. — Fél óra, és ott vagyunk. Az ingatlanos határozott nő, nem szeret várni. Ha kupi van, magadra vess.
— Zoltán, kérlek, állj meg egy pillanatra… történt valami. Van itt valaki.
— Miféle valaki? — a férfi hangja hirtelen élesre váltott. — Csak nem vendéget hoztál? Az én házamba? Megőrültél?
— Egy idős bácsi. Eltévedt, majdnem megfagyott az utcán. Beengedtem éjszakára.
— Takarítsd el onnan azt a csavargót! — üvöltötte Zoltán, úgy, hogy a telefon hangszórója recsegett. — Az ingatlanost hozom! Nem érdekel, ki az! Húsz perc múlva üres legyen a ház! Ha a vevők meglátnak egy hajléktalanszállót, esküszöm, mindent rajtad veretek le, vele együtt!
A vonal megszakadt. Eszter a kanapéra nézett, ahol Imre bácsi békésen aludt. Felszakítani ezt az álmot kegyetlenségnek tűnt, de Zoltán dühkitörései mindig kiszámíthatatlanul végződtek.
Nem maradt ideje dönteni. Pontosan húsz perc múlva éles fékcsikorgás hallatszott a kapu elől. Zoltán berontott a házba, mint egy vihar. Nyomában belépett egy feltűnő kabátos nő, karján dossziéval, az arcán undort sejtető fintorral.
— Itt a konyha, tizennyolc négyzetméter — hadarta Zoltán, hangját mézesre váltva. — Gáz, víz, minden közmű megvan. A felújítás friss…
Megakadt a szava, amikor észrevette az idős férfit, aki a kanapén ült, riadtan pislogva.
— Ez meg micsoda? — Zoltán arca elvörösödött. — Világosan megmondtam!
Egy ugrással Imre bácsi előtt termett, és lerántotta róla a takarót.
— Takarodjon innen! Azonnal! — ordította. — Nem hotel ez! Felkelni, idegen!
— Ne merj hozzáérni! — Eszter rámarkolt a férje karjára.
Zoltán keze megemelkedett. Eszter megingott, vállával az ajtófélfának ütődött, és felsikoltott.
— Ne avatkozz bele! — sziszegte Zoltán. — Kifelé, mondtam!
Megragadta az öregember kabátgallérját, és vonszolni kezdte a kijárat felé. Imre bácsi nem tiltakozott, csak halkan nyöszörgött, zokniban csúszkálva a hideg padlón.
— Fiatalember… nehéz… — rekedten szólt. — Mindjárt megyek… csak a cipőmet… hol vannak a cipőim?
— A szemétben! — csattant fel Zoltán. — Tűnés!
Kirántotta az ajtót, és kilökte az öreget a tornácra. Imre bácsi elvesztette az egyensúlyát, térdre zuhant, egyenesen egy sáros pocsolyába.
— Zoltán, ez kegyetlenség! — kiáltotta Eszter, és felé rohant.
— Én vagyok az úr ebben a házban! — bömbölte a férfi. — Te pedig…
Nem fejezhette be. A kapu előtt lassan megállt egy hatalmas, fekete terepjáró, a kavicson tompán zizegtek a gumik. A hűtőrácson egy ragadozóan csillogó embléma fénylett — olyasmi, amit Zoltán eddig csak fényes magazinok lapjain látott.
Kinyílt a vezetőoldali ajtó. Egy magas férfi szállt ki, kigombolt, drága kabátban. Nem futott, mégis olyan gyorsan és ruganyosan indult el a ház felé, hogy a levegő is megfeszült körülötte, és Eszternek baljós érzése támadt, hogy a következő pillanatban minden meg fog változni.