Eszter nem akkor értette meg, hogy a házassága végleg széthullott, amikor Zoltán elővette a bőröndöt, hanem akkor, amikor módszeresen elkezdte kettéosztani a kanalakat.
— Ezt a készletet anyám adta az esküvőnkre — morogta, miközben újságpapírba csavarta az alpakkát. — A multifunkciós főzőedényt pedig én vettem a jutalmamból. Neked itt marad a régi vasaló, úgyis alig működik.
Eszter egy kisszéken ült, és üres tekintettel nézte azt a falat, ahol még előző nap is a tévé lógott. Zoltán a tartókonzollal együtt vitte el, a tapétában négy csúf lyukat hagyva maga után. Hét közös évük belefért három kartondobozba és két kockás utazótáskába.
— A házat eladjuk — vetette oda, miközben begombolta a kabátját. — Már vannak érdeklődők, holnap hozom őket megnézni. Pakolj össze, és ebédre ne legyél itt. A kulcsot tedd a lábtörlő alá.
— Zoltán, nincs hová mennem — szólalt meg halkan. — A fizetésem csak jövő héten jön. Adj legalább pár napot, hogy találjak egy szobát.
— Előbb kellett volna ezen gondolkodni, amikor állandóan savanyú képet vágtál — vágta rá hidegen. — Nekem most már új életem van. Egy normális nővel, nem egy fagyott hallal.
Az ajtó becsapódott. Eszter egyedül maradt a kihűlő házban, amelynek hitelét még három évig kellett volna törleszteniük a bank felé.
Az este nyirkos és barátságtalan volt. A novemberi szél vizes leveleket csapott az ablakhoz, a kéményben mélyen búgott a huzat. Eszter csak forgolódott az ágyban; úgy érezte, a férje holmija nélkül az épület hirtelen túl tágas és idegen lett.
Éjfél körül a szomszéd kutyája eszeveszett ugatásba kezdett. Eszter kinézett az ablakon. A kapunál valaki ügyetlenkedett: egy sötét alak próbálta elhúzni a reteszt, de az ujjai újra meg újra lecsúsztak róla.
Gyorsan magára kapta a pufi kabátját a pizsama fölé, és kisietett a tornácra.
— Ki van ott? Rendőrt hívok!
Az idegen megtorpant, majd lassan összerogyott a földön.
Eszter minden félelmét elfelejtve odarohant. Egy idős férfi volt, jó szabású, de piszkos kabátban, fedetlen fővel. Az ősz haja csapzottan tapadt a fejére az esőtől, az arca szürke volt, mint a nedves aszfalt.
— Bátyám, rosszul van? — kérdezte, miközben megrázta a vállát.
— Ilona… — suttogta kiszáradt ajkakkal. — Kenyérért mentem… Zárva volt a bolt. Hol van a lépcsőházunk?
Alkoholszag nem érződött rajta, csak a hideg eső és egy drága dohány illata.
— Milyen lépcsőház, bácsi? Itt családi házak vannak. Ez Cegléd.
— Cegléd… — pislogott zavartan. — És Norbert hol van? Tanul még?
„Értem már” — futott át Eszter fején. „Gyógyíthatatlan kór. Elindult, aztán eltévedt.”
Ebben a hidegben képtelen volt ott hagyni az utcán. Nagy nehezen, a vállát alátámasztva bevonszolta az előszobába. Meglepően könnyű volt, mintha belülről teljesen kiszáradt volna.
A melegben az idős úr, aki Imre bácsiként mutatkozott be, kissé magához tért. Eszter teát készített neki mézzel, pokrócba bugyolálta. A férfi gyermeki érdeklődéssel forgatta a csészét.
— Szép darab — mosolygott. — Nekünk is volt ilyen. Még a második világháború előtt.
Összevissza beszélt: egyszer egy stadion építésének irányításáról mesélt, máskor az édesanyját kérte számon. Eszter felhívta a 112-t, bejelentést tett, és miközben letette a telefont, csak remélni tudta, hogy hamarosan valaki jelentkezik Imre bácsiért, mielőtt az éjszaka teljesen rájuk nehezedne.