A fejében egymást váltották a lehetséges mondatok: az udvarias, kimért „azért jöttem, hogy hazavigyem a gyermekemet” verziótól egészen addig a hideg, fenyegető hangú ultimátumig, amelytől maga is megijedt volna máskor.
A taxi nem közvetlenül a ház előtt tette ki, hanem egy utcával lejjebb. Katalin úgy határozott, jobb, ha nem kelti fel azonnal a figyelmet. Nem akarta, hogy legyen idejük felkészülni az érkezésére.
Amikor az anyósa házának udvarához ért, ismerős hang ütötte meg a fülét. Erzsébet a kapu közelében állt, és a szomszédasszonnyal beszélgetett. Katalin ösztönösen lassított, majd a sövény takarásába húzódott.
– …a fiam végre belátta, hogy az a nő nem való mellé – hallotta Erzsébet magabiztos hangját. – Amint visszajön a gyógyüdülésből, közöljük vele, hogy Gábor és Nóra nálunk maradnak.
– És ezt csak úgy elfogadja majd? – kérdezte a szomszéd.
– Ugyan hová menne? Gábor az apja, joga van a gyerekhez. Nórának pedig itt lesz igazán jó helye. Rend, nyugalom, kiszámíthatóság. Nem az az állandó sírás, feszültség meg idegbaj, ami otthon ment…
Hat hónap telt el azóta. Katalin egy apró kávézó egyik sarokasztalánál ült, és Gábort várta. A férfi most is késett, ahogy szinte mindig. Katalin rápillantott a karórájára: negyedóra. Régen ettől már forrt volna benne a düh, most azonban csak intett a pincérnek, és kért még egy teát.
Nem sokkal később kinyílt az ajtó, Gábor pedig sietős léptekkel odament hozzá.
– Ne haragudj, bent ragadtam a munkahelyemen – mondta, miközben leült vele szemben.
– Rendben van – felelte Katalin egy vállrándítással. – Nem lep meg.
– Nóra hogy van?
– Jól. Kezd beilleszkedni az új óvodába. Látszik rajta, hogy szeret oda járni.
Gábor bólintott. Néhány pillanatig egyikük sem szólt.
– Kati, én arra gondoltam… talán még adhatnánk egy esélyt magunknak. Nóra miatt.
Katalin lassan letette a csészét, és hosszan nézett a férfira, aki papíron még a férje volt, de lélekben már régen nem.
– Gábor, ezt már lezártuk. Nem költözöm vissza.
– De Nórának szüksége van az apjára!
– Az apja vagy. Senki nem tiltja, hogy találkozz vele.
– Hétvégenként – húzta el a száját keserűen. – Pont úgy, ahogy anyám akarta. Elég groteszk, nem gondolod?
– Nem ugyanaz – rázta meg a fejét Katalin. – Én nem zárlak ki Nóra életéből. A bíróság rögzítette a kapcsolattartást, te pedig élhetsz vele. Én nem gördítek akadályt elé.
– Anyám szerint…
– Tessék – vágott közbe Katalin, és felemelte a kezét. – Megint itt tartunk. „Anyám szerint.” És szerinted, Gábor? Neked van saját álláspontod?
Gábor lesütötte a szemét.
– Ő csak aggódik. Látni szeretné az unokáját.
– Ezért fenyegeti a szüleimet? Ezért terjeszti rólam, hogy alkalmatlan anya vagyok? Ezért küldözget beadványokat a gyámhivatalnak?