– Ebben igazad van, túl messzire ment – ismerte el Gábor kelletlenül. – De talán másképp alakulna, ha hagynád, hogy lássa Nórát…
– Nem – vágta rá Katalin olyan nyugalommal, amely mögött kőkemény döntés állt. – Addig biztosan nem, amíg be nem látja, mit tett. Amíg nem kér bocsánatot. Nem fogom megengedni, hogy még egyszer összezavarja vagy megbántsa a lányunkat.
– De hát a nagyanyja – próbálkozott Gábor. – Valamilyen joga neki is van.
– Nekem pedig van egy jogerős végzésem – felelte Katalin. – Abban világosan benne áll, hogy a kapcsolattartás közted és Nóra között történik, harmadik személy jelenléte nélkül, kivéve, ha én ehhez hozzájárulok. Márpedig nem járulok hozzá.
Gábor hosszasan kifújta a levegőt.
– Azt hittem, meg lehet oldani – mondta végül. – Hogy maradhatok anyám szemében rendes fiú, közben pedig melletted is jó férj lehetek.
– Csakhogy közben elveszítetted a saját családodat – mondta ki Katalin halkan. – Én sem így akartam. De volt egy pont, ahol már nem bírtam tovább.
– És most jobb? – kérdezte Gábor. – Tényleg jobb neked nélkülem?
Katalin erre először mosolyodott el az egész beszélgetés alatt.
– Igen. Sokkal jobb. Van új munkám, új otthonom. Nóra már nem ismételgeti, hogy rossz anya vagyok, csak mert valaki ezt sulykolta belé. Anyu segít, amikor szükségem van rá, de nem akar helyettem dönteni. És tudod… – egy pillanatra elhallgatott – végre nem érzem úgy, hogy bocsánatot kell kérnem azért, mert nem mások elvárásai szerint élek.
Gábor lehajtotta a fejét.
– Nekem maradt még esélyem? Hogy helyrehozzak valamit?
– Apaként igen – válaszolta Katalin. – Gyere Nórához, foglalkozz vele, légy jelen az életében. Erre mindig lesz lehetőséged. De férjként… – lassan megrázta a fejét. – Nem, Gábor. Az a történet lezárult.
– Értem – mondta, és a hangja fáradtan csengett.
– Egy dolgot viszont el kell döntened – folytatta Katalin. – Vagy egyedül jössz a lányodhoz, vagy sehogy. Nem lesz több háttérből irányító nagymama, nem lesznek kerülőutak.
Gábor felemelte a kezét, mintha jelezni akarná, hogy nem vitatkozik tovább.
– Rendben. Elfogadom, amit kérsz.
Amikor kiléptek a kávézóból, Katalin mellkasából mintha egy régóta ott szorító súly tűnt volna el. Nem volt diadalérzete, inkább csendes, tiszta megkönnyebbülés.
– Tudod – szólalt meg búcsúzáskor –, nem bánom, hogy valaha hozzád mentem. Nóra miatt soha nem bánhatom. De annak örülök, hogy volt erőm eljönni.
Gábor bólintott.
– Majd telefonálok a hétvége miatt.
– Hívj. Nóra számítani fog rád.
Katalin lassan elindult az őszi parkon keresztül. A levelek zizegtek a cipője alatt, ő pedig mosolygott. Előtte ott állt egy másik élet: vádaskodások, mérgező befolyás és állandó bűntudat nélkül. Egy élet, amelyben nem kellett minden döntését megmagyaráznia, és amelyben végre ő határozhatta meg, mi szolgálja az ő és a lánya javát.
Ennél jobb gyógyulást nem is kívánhatott volna.