– Azt is hozzátette, hogy te állandóan zaklatott vagy, és ilyen idegállapotban nem lehet normálisan gyereket nevelni.
Katalin markában annyira megfeszült a készülék, hogy az ujjai egészen elsápadtak.
– Mondd tovább.
– Hallottam, ahogy felhívta valamelyik ismerősét, és szinte dicsekedett vele, hogy „a fia végre megjött az esze”. Aztán… Katalin, Nóra megkérdezte, mikor jössz haza. Erre az anyósod azt felelte neki: „Anya most pihen, hadd maradjon csak, ha ennyire jól érzi magát.”
– Ezt mondta? – Katalinban egy pillanat alatt lobbanássá forrósodott a düh.
– Van még valami – folytatta Júlia halkan. – Láttam, hogy Nóra csomó holmija már ott van. Ruhák, játékok, apróságok… Nem úgy nézett ki, mintha csak pár napra vitték volna át.
Katalin előtt megbillent a szoba. Leült az ágy szélére, mintha hirtelen elfogyott volna alóla az erő.
– Köszönöm, Júlia. Most már pontosan tudom, mi a dolgom.
– Biztosan rendben vagy?
– Rendben leszek. Méghozzá nagyon hamar.
Miután bontotta a vonalat, Katalin azonnal a laptop elé ült. Alig húsz perc telt el, és már meg is vette a buszjegyet. Másnap hajnalban, hat órakor elhagyja a szanatóriumot. Három nappal korábban, mint ahogy eredetileg tervezték. És erről senkit sem fog előre értesíteni.
Gábornak csak ennyit írt: „Ne aggódj, jól vagyok. A kezelések használnak. Puszit küldök Nórának.”
Aztán összerakta a táskáját, lefeküdt, de az álom messze elkerülte. A sötétben egymás után villantak fel benne a régi jelenetek: Erzsébet asszony, amint vendégek előtt megjegyzéseket tesz az ételére; Erzsébet asszony, ahogy Nórikát méregetve sóhajt: „Ez a gyerek olyan vézna, te egyáltalán adsz neki enni?”; Erzsébet asszony, aki kioktatja, hogyan kell „Gáborka” ingeit rendesen kivasalni.
Gábor ilyenkor rendszerint némán félrenézett. Legfeljebb annyit mondott: „Anya csak segíteni akar.” Vagy: „Ne vedd ennyire a szívedre.” Esetleg a már ezerszer hallott mondatot: „Bírd ki valahogy.”
A reggel nyirkosan, barátságtalanul köszöntött rá. Katalin a megállóban didergett, miközben a késő buszra várt, és görcsösen markolta a táskája pántját.
„Hét éven át hallgattam. Hét. Nyomorult. Éven át.”
Mire hazaért, a déli órák is elmúltak. Kinyitotta a lakás ajtaját, és a küszöbön megtorpant. Odabent néma üresség fogadta. Az otthon helyén valami kihűlt, elhagyott tér maradt.
– A francba… – suttogta, és egyenesen a gyerekszobába ment.
A szekrény polcai szinte kongtak. Nóra kedvenc játékai, könyvei, ruhái eltűntek. Csak néhány régi, kinőtt holmi hevert ott, mintha szándékosan hagyták volna hátra.
Katalin remegő kézzel hívta Júliát.
– Katalin? Hol vagy? – kérdezte a barátnője meglepetten.
– Otthon. Korábban visszajöttem. Júlia, a lakás üres. Elvitték Nóra dolgait. Mindent.
– Te jó ég… És most mit fogsz csinálni?
– Odamegyek hozzájuk. Most rögtön.
– Nem lenne jobb, ha előbb egy kicsit lehiggadnál? – próbálkozott óvatosan Júlia.
– Nyugodt vagyok – felelte Katalin jeges hangon. – Tökéletesen nyugodt.
Taxit rendelt. Útközben újra és újra végigjátszotta magában, hogyan fog beszélni velük.