Az, hogy nyilván mindenki azt hitte: most neki kellene összetörnie, neki kellene zokognia.
Éjszaka András óvatosan kelt fel. Katalin nem aludt. Mozdulatlanul feküdt, lehunyt szemmel, és figyelte a neszeket. Lépések. Az erkélyajtó halk moccanása. Egy szekrény kattanása. Aztán valami doboz tompa súrlódása. Megértette: András úgy döntött, még a közjegyzői találkozó előtt elviszi, amit tud.
Katalin nyugodtan felült, papucsot húzott, és kiment a nappaliba.
András éppen a kávéfőzőt vonszolta a bejárati ajtó felé, dobozostul. Azt a gépet, amelyet Katalin vett részletre egy különösen jól sikerült negyedév után, és amelyet András azóta is büszkén mutogatott minden vendégnek, mondván, rendes kávé nélkül egy lakás nem is igazi otthon.
– Tedd le – szólalt meg Katalin.
A férfi összerezzent.
– A sajátomat viszem.
– Az én nevemen van.
– Ugyan már, mit számít, kinek a nevén szerepel egy papír? Mindketten használtuk.
– Használni valamit nem ugyanaz, mint megvenni.
A szobából Nóra dugta ki a fejét. A telefon már ott volt a kezében. András meglátta, és abban a pillanatban valóban dühbe gurult.
– Még a lányt is ellenem fordítottad?
– Ne hízelegj magadnak – felelte Katalin halkan. – Ehhez elég meggyőző vagy egyedül is.
Nóra szó nélkül bekapcsolta a kamerát.
– András – mondta Katalin, most már keményebb hangon –, ha még egyszer megpróbálsz kivinni innen bármit, amit nem te vásároltál, hívom a rendőrséget. És akkor Diánának egészen más estéje lesz, mint amilyenre számít.
András arca kifakult.
– Ki az a Diána?
– Hiszen azt akartad, hogy megkérdezzem. Csakhogy kérdezni már nincs értelme.
A férfi letette a kávéfőzőt a padlóra. Nem finoman: inkább odarántotta, mintha ezzel is visszavághatna. Aztán felkapta a kabátját, és kiment a lépcsőházba. Az ajtó nem csapódott be, mégis nehéz, idegen hanggal záródott mögötte.
Nóra leengedte a telefont.
– Kati néni…
– Most ne – sóhajtotta Katalin. – Csak mentsd el a felvételt.
Reggel András úgy jelent meg, mintha semmi sem történt volna. Frissen borotválva, jó kabátban, azzal a tárgyalótermi arcával, amelyet akkor vett fel, amikor nyugodtabbnak akart látszani, mint amilyen valójában volt. Tímea Ilona már előttük megérkezett a közjegyzőhöz. Egyenesen ült a folyosón, mereven, mint egy vonalzó, és egész tartásával azt üzente: nem vitát jött hallgatni, hanem rendet tenni.
Zoltán Péter pontosan olyannak bizonyult, amilyennek a városban leírták: száraz modorú, udvarias, és sokkal inkább a papírok érdeklik, mint a sértett érzések. Végighallgatta Andrást, aki közös életről, együtt felépített otthonról, erkölcsi hozzájárulásról és a „családi mindennapokról” próbált beszélni. Aztán Katalin felé fordult.
– Elhozta az iratokat?
– Igen.
Katalin az asztalra tette a mappát, és sorban elővette a dokumentumokat. A lakásnál ott volt a régi szobája eladásáról szóló szerződés, a tulajdoni lap és az átutalás igazolása. A felújításhoz számlák, árajánlatok, megrendelések, a saját számlájáról indított utalások. A műszaki cikkekhez részletfizetési szerződések és nyugták. Az autóhoz a hitel ütemezése, a lezárás bizonylata a fizetési kártyájáról, valamint a forgalmi adatok.
Zoltán nem kapkodott. Olvasott, jegyzetelt, időnként rövid kérdéseket tett fel. András eleinte még közbeszúrt egy-egy mondatot arról, hogy „de hát család voltunk”, ám a második figyelmeztetés után egyre gyakrabban hallgatott el.
Tímea Ilona mellette ült, összeszorított szájjal.
– A lakás megvásárlásához a feleség házasság előtti vagyonából származó pénzt használták fel – állapította meg nyugodtan a közjegyző. – Ez lényeges körülmény.
András megfeszült.
– Tíz évig éltem ott.
– A bentlakás nem azonos a vételár megfizetésével – válaszolta Zoltán.
– Az autót mindketten használtuk – vágta rá gyorsan András.
– A törlesztések kinek a számlájáról mentek?
Katalin szó nélkül átnyújtotta a kivonatot.
A közjegyző bólintott.
– Látom.
András ekkor már nem is nagyon próbálta leplezni az ingerültségét.
– Vagyis én itt semmit sem számítok?
Zoltán levette a szemüvegét, és gondosan letette maga elé.
– Én ilyet nem mondtam. Csupán azt rögzítem, hogy a rendelkezésre álló iratok szerint ki mit fizetett. András úr, ha vannak dokumentumai a saját anyagi hozzájárulásáról, természetesen bemutathatja őket. Egyelőre azonban nem látok ilyet.
Pont ekkor rezegni kezdett András zsebében a telefon. Rápillantott a kijelzőre, és ösztönösen kinyomta a hívást. Katalin még így is elkapta a nevet: Diána.
Egy perccel később üzenet érkezett. A készülék az asztalon feküdt, kijelzővel felfelé, és újra felvillant. Úgy tűnt, Zoltán is észrevette. A képernyőn ez állt: „Mikor jössz már? Azt mondtam, ma az autóval és a gépekkel érkezel.”
András olyan hirtelen csapta rá a tenyerét a telefonra, mintha nem csupán a szöveget, hanem az egész új életét elrejthetné vele. De addigra már mindenki elolvasta.