Tímea arca kifakult. Nem látványosan, nem színpadias mozdulattal, hanem mélyen és rossz érzést keltően. Úgy sápadnak el azok, akik egyetlen pillanat alatt megértik: nem szövetségesnek kellettek, hanem díszletnek valaki más hazugságához.
— András — préselte ki magából alig hallhatóan. — Kinek ígérted te mindezt?
András nem válaszolt. Egyetlen szót sem.
És Katalinban ekkor végleg elnémult az a kétely, amelyet előző este óta cipelt magában. Nem azért, mert hirtelen könnyebb lett volna a lelke. Hanem mert a tények egyszerre magasabbra kerültek minden családi szólamnál. A kínos feszengésnél is. Annál a félelemnél is, hogy majd kapzsinak, kicsinyesnek vagy kegyetlennek tűnik.
Zoltán az asztallaphoz koccintotta a tollát.
— Számomra a helyzet egyértelmű — mondta tárgyilagosan. — A lakás, a berendezés nagyobb része, a műszaki eszközök és az autó iratokkal igazolhatóan Katalin nevéhez kötődnek. Amennyiben a felek között nincs ettől eltérő, írásba foglalt megállapodás, nincs jogi alapom arra, hogy ezeket az ön különvagyonának tekintsem.
András mozdulatlanul ült, tekintetét az asztalra szegezve.
— Remek — szűrte a fogai között. — Akkor most mi legyen? Menjek el egyetlen bőrönddel?
Katalin nyugodtan nézett rá.
— Tegnap is pontosan ezt mondtam. Vidd el, amit valóban te vettél.
— És szerinted mi az?
Katalin kinyitotta az utolsó áttetsző irattartót.
— A fúrógép. Az a régi, kék. Még a felújításunk előtt szerezted, amikor a raktárban dolgoztál. Két ing abból a gyöngyösi üzletből, ahová kiküldetésben mentél, és külön büszke voltál rá, hogy nem az én kártyámmal fizetted ki őket. Meg a bőrönd. Azt az édesanyád ajándékozta neked, így azt még jelképesen sem tekintem a sajátomnak.
Tímea lesütötte a szemét.
— Kati — szólalt meg tompán. — Talán nem kellett volna ennyire keményen.
Katalin a beszélgetés során először fordult teljesen felé.
— De. Tíz évig voltam puha. Az eredmény itt van önök előtt.
Amikor kiléptek a közjegyzői irodából, András előresietett. Gyorsan ment, dühösen, mintha a lépéseivel akarná darabokra törni mindazt, ami odabent történt. A szomszédos épület parkolójában Diána várakozott. Világos kabát volt rajta, élénk színű sál, és olyan arckifejezés, amellyel az ember nem egy nehéz beszélgetés után érkező férfit fogad, hanem átvenni készül egy előre megígért életet. Először csak Andrást látta meg. Aztán a kezét, amely üres volt. Végül a bőröndből kilógó régi fúrót, meg a karjára vetett két inget.
Otthon Nóra még a csengő előtt ajtót nyitott.
— Na? — kérdezte, de a mondat félúton elhalt, amint meglátta a nagynénje arcát. — Ne haragudj. Hülye kérdés volt.
— Nem volt az — felelte halkan Katalin. — Úgy ért véget, ahogy véget kellett érnie.
Estefelé András visszajött a maradék holmijáért. Nem vitatkozott. Nem emelte fel a hangját. Nem próbált nagy jelenetet rendezni. Csak lassan bepakolta a bőröndbe a fúrót, a két inget, a borotváját és a töltőjét. Aztán még álldogált egy darabig az előszobában, mintha arra várna, hogy valaki végül emberi gyengeségből mégis engedjen valamennyit. De a lakás levegője addigra megváltozott. Nem lett rideg. Nem lett ellenséges. Egyszerűen idegenné vált számára.
— Ennyi? — kérdezte, miközben megfogta a bőrönd fogantyúját.
— Ennyi — mondta Katalin.
András bólintott. Látszott rajta, hogy még hozzátenne valamit, de nem talált olyan mondatot, amelyik megállta volna a helyét. Alighanem az ő új történetében ezen a ponton egy másik nőnek kellett volna állnia: összetörtnek, sírósnak, hálásnak legalább a figyelem utolsó morzsáiért. Katalin azonban nem volt hajlandó szerepet vállalni ebben a forgatókönyvben.
Miután az ajtó becsukódott mögötte, Nóra kidugta a fejét a szobájából.
— Kati néni, segítsek valamiben?
Katalin hallgatózott. A nappaliban nem duruzsolt a tévé. A fürdőből nem hallatszott az a jellegzetes koppanás, ahogy valaki beleejti a borotvát a mosdókagylóba. Az előszobában nem hevertek ott András slusszkulcsai ahhoz az autóhoz, amelyhez többé már nem nyúlhatott tulajdonosként. A tágas, háromszobás lakás hosszú évek után először úgy szólt, hogy nem keveredett bele idegen jelenlét zaja.
— Nem — válaszolta végül. — Csak maradj itthon.
Nóra bólintott, és kiment a konyhába.
Katalin lassan végigjárta a szobákat. Ujjai megérintették annak a széknek a támláját, amelyet ő választott. Végighúzta a tenyerét a kanapé karfáján. Megigazította a fotelre terített plédet. A konyhában lekapcsolta a munkapult fölötti erős fényt, és csak az asztal feletti meleg, lágy világítást hagyta égve. Minden ott volt, ahol lennie kellett. Csakhogy most már nem úgy hatott, mint valaki más kényelméhez gondosan felépített háttér.
Kinyitotta a lodzsán álló szekrényt, visszatette a kék mappát a polcra, majd egy pillanatra rajta felejtette az ujjait a kapcson.
A csend már nem ijesztette meg.
Egyszerűen megszűnt olyasvalami lenni, amit egy idegen ember kényelméért ő fizetett meg.